Emberhez méltó életet kell biztosítani az erdélyi magyarságnak – beszélgetés Kató Béla református püspökkel

– A magyar kormány támogatása rendkívül sokat jelentett erdélyi magyarságunknak. Ez az ismert körülmények miatt megszűnt. Miként befolyásolja az egyházat e változás?

– Úgy fogalmaznék, hogy ez nem szűnik meg, csak a helyzetre való tekintettel szünetel. A nemzeti jelentőségű intézmények pedig továbbra is számíthatnak a támogatásra. Néha jó, ha az ember időnként a nagy lendületben megáll, s elgondolkodik. A megállás a hálaadásnak is a pillanata, amikor rádöbben, hogy korábban mi mindenben részesült, s azokat megtanulja értékelni. Remélem azonban, hogy e nehéz helyzet nem lesz tartós, hiszen léteznek olyan területek, amelyen saját erőnkből erdélyi magyarokként nem tudnánk boldogulni az elmúlt száz esztendő hátrányai miatt. Ezért szükség van arra, hogy mindig is számítsunk az anyaországra.

Már a koronavírus-járvány is hátráltatta mindezt, és sajnos a mai napig látjuk a járvány hatását: többen elszoktak a templomba járástól. Ráadásul egyes helyeken bezárják a kultúrházat is, ezért marad az otthon, a televíziózás és a bezárkózás. Hogy ennek milyen következményei lesznek a közösségi életre, még fel sem tudjuk mérni, de biztos, hogy negatív. Ezért folyamatosan összpontosítani kell, s „áron is megvenni” ezeket az alkalmakat. Régen például az iskolákba otthonról kellett egy-egy marék fát vinni ahhoz, hogy fűteni lehessen. Az emberek ma is sok mindent meg tudnak tenni, ha a közösségi élet fontos számukra. Ha mindenki egy kicsit összead, abból közösen lehet élni. A gazdasági válság miatt mindenben visszaesés tapasztalható, ám a közösségi alkalmakat minden áron meg kell tartani, különben szétesünk.

– A romániai magyarság egymilliós lélekszáma azt jelenti, hogy tíz év alatt 200 ezerrel tovább fogytunk. Hogyan érinti ez a református közösséget?

– Az egyházban évtizedek óta követjük a lélekszám alakulását, viszonylag pontos kimutatásaink vannak. Tény, hogy fogyatkozunk. Ám ami ennek kapcsán előállt Erdélyben, az helytelen, mert próbáljuk a hibást keresni. Most viszont nem ennek van az ideje. A negatív folyamat nem most kezdődött, hanem a francia forradalommal, az angol ipari forradalommal, majd a 20. századdal folytatódott, s a 21. századba is úgy léptünk be, hogy a nép, nemzet, egyház, haza nem fontos. Az egyén áll a középpontban, az önmegvalósító ember, akit nem érdekel a közösség. E hedonista életmód gyűrűzik be a Kárpát-medencébe az uniós nyitást követően. Tehát helytelen dolog, ha egymásnak ugranánk, és keresnénk, ki a hibás. Ezért

Arra kell figyelnünk, hogy az erdélyi magyarságnak biztosítani lehessen az emberhez méltó életet. És ez rajtunk is múlik.

Kárpátalján ők maradtak az egyedüli intézményvezetők, akik a falvakban és városokban helytállnak. És amíg ők gondot viselnek a gyülekezetekre, nem menekülnek el, addig ezt próbáljuk támogatni.

– Milyen a kapcsolat a nemzetközi testvéregyházakkal?

– Az utóbbi időben nyugati testvéregyházaink letértek az evangéliumi egyház útjáról. Olyan felfogást követnek, amely a fősodratú aktuálpolitikát tartja szem előtt, behódoltak mindenféle irányzatnak. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor az egyik svájci lelkész egy találkozón a következőket mondta: számára a Szentírás csupán bibliográfia, amelyet ugyanúgy lehet olvasni, mint bármilyen más könyvet. Ha az egyház ilyen szintre jut, nem tudom, mi következik ezután. Ilyen helyzetben nehéz a testvériséget megvallani.

Kapcsolataink nem szűntek meg teljesen, a németországi lippei egyházzal továbbra is töretlen a viszony, intézményi szinten is. Viszont a hollandiai egyházak eltávolodtak kelet-európai testvéreiktől, akik nem hajlandóak elfogadni a politikailag korrekt áramlatokat. E feszültséget nem is tudom, hogyan lehet feloldani közöttünk. Lehet, elmaradottak vagyunk és csökönyösek, de úgy érzem, a Szentírást, mint Isten igazságát, törvényét és tanítását, semmi mással nem lehet felcserélni.