Különóra: divat vagy szükség szülte?

Leginkább azok kerültek hátrányba, akiket addig sem érdekelt a matematika vagy a fizika. Ennek ellenére kevesen jártak a tanórákon kívül magántanárokhoz, legfeljebb az egyetemi felvételit megelőzően küldték a szülők iskolán kívüli órákra gyereküket. Ez a rendszer talán egyetlen szempontból volt hasznos: amikor az ifjak kikerültek az iskolából, szakmát is kaptak a kezükbe, még ha többségük nem is értett hozzá, hiszen annak fortélyait a műhelyórákon nehéz lett volna elsajátítani.

Igaz, rengeteg miniszter váltotta egymást az oktatásügyi minisztérium élén, és szinte mindegyik változtatott valamit. Ez nem használt az oktatás megreformálásának. Annyi viszont mégis történt, hogy a romániai közoktatás visszatért a reál és humán szakok szétválasztásához, újraalakultak az egyházi iskolák, és megjelentek a magán oktatási intézmények is – bár utóbbi még gyerekcipőben jár.

Magánórák nélkül nem megy?

A régi rendszerben az érettségiző fiatalok többsége – ha egyetemet akart végezni – kénytelen volt valamilyen műszaki szakra felvételizni, hiszen a líceumban a hangsúly a reáltantárgyak – elsősorban a matematika és fizika – tanítására esett, ezekből az óraszám is nagyobb volt. Ez persze nem azt jelentette, hogy az akkori diákok több matematikát vagy fizikát tudtak, de jóval nagyobb volt az esély a tananyag elsajátítására. Közben egyre-másra épültek az ipari létesítmények, a gyárak, a nagyvállalatok tárt karokkal fogadták a frissen végzett mérnököket. Miközben a politechnikán rengeteg helyet kínált az oktatási rendszer, a jogon vagy a közgazdasági egyetemen hatalmas túljelentkezés volt.

A 2000-es évekre ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Ma már az ötödikes kisiskolások nagy része is magánórákra jár, érettségi előtt pedig szinte nincs olyan diák, aki ne venne különórákat – meséli Péterffy Enikő (portrénkon), aki több mint öt évtizede tanítja a matematikát Kolozsvár jelentős magyar iskoláiban. Általában a szülők gondolják úgy, hogy csemetéjüknek szüksége van segítségre, bár ez nem mindig hasznos. „Ha egy gyermeket ahhoz szoktatok szülőként, hogy van egy mankó, akkor a gyermeket lefegyvereztem. Ő majd abban bízik, hogy elmegy magántanárhoz, aki mindent elmagyaráz, így nem tesz semmiféle erőfeszítést azért, hogy egyedül próbáljon dolgozni a feladat megoldásáért” – vélekedik a tanárnő. A pedagógus szerint az a diák, aki már ötödikes korában magántanárhoz jár, az az érettségiig nem képes megszabadulni ettől a segítségtől. Az egyetemen viszont – ha egyáltalán eljut odáig – nincs ilyen támasz, és a diák a legtöbb esetben megbukik. Nem lehet azt állítani, hogy ezek a diákok buták – mondja Péterffy Enikő –, csak nem szokták meg az iskolai évek alatt, hogy maguktól megoldják a problémákat, nem tettek soha erőfeszítéseket, mert zsenge koruk óta magántanárhoz járatták őket.

Az egyetemi képzéssel kezdődik minden

„Az egyetemek évtizedek óta nem hajlandók felvállalni, hogy tanárokat bocsássanak ki padjaikból. Ezek a felsőfokú tanintézetek nem pedagógiai főiskolák, nem tanárképzők, hanem tudományegyetemek, amelyek úgymond matematikusokat képeznek” – magyarázza a tapasztalt tanár. Viszont azok közül,

Opcionális tantárgyként szerepel ugyan a módszertan, de mivel nem kötelező, az amúgy is túlzsúfolt tantervben kevés diák választja. A hiányosság kiküszöbölésére azt a megoldást találták, hogy az egyetemistákat olyan tanárokhoz küldik gyakorlatra, akikről köztudomású, hogy jó módszerrel oktatnak. „Régebben sokkal komolyabban vették a gyakorlati órákat, nem volt könnyű eljutni a tanári státusig” – vélekedik a matematikatanár. Ezzel szemben az egyetemisták órarendjében most nem szerepel a pedagógia. Ha akarja, elmehet valamelyik iskolába órahallgatásra, gyakorlatra, de csak úgy, ha ellóg egy másik óráról. Egy tanártól el lehet lesni valamilyen módszert, de minden tanár másképp oktat. Szerencsés lenne – mondja Péterffy Enikő –, ha az egyetemisták csoportosan és egyénileg is minél több tanár óráira eljárnának, megbeszélnék velük a módszertant. Erre viszont kevés a lehetőség.

„Jó lenne, ha ez megvalósulna, hiszen akkor a diák szembesülne azzal, mit is kell tennie, ha kikerül az egyetemről” – magyarázza a pedagógus. A szomorú az, hogy a legjobb matematikusok nem fogják a pedagógusi pályát választani, amikor ott van az informatika, ezen a területen ugyanis a tanári fizetések többszörösét keresik meg. Ugyanakkor tíz tanári karriert választó fiatal közül jó, ha egy érez igazán hivatást erre a pályára.

Hatalmas tananyag, kevés óraszám

Világszerte gondot okoz – ez a matematikára és általában a reáltantárgyakra különösen érvényes –, hogy mit és mennyit kell megtanítani a diákoknak. Hatalmas a felgyűlt tananyag, nem lehet leragadni bizonyos századoknál egyik tantárgy esetében sem. Viszont úgy kell kiválasztani az anyagot, hogy azzal később a diák be tudjon kapcsolódni az egyetemi oktatásba, ahol a színt jóval magasabb. A 90-es évek elején kiváló szakemberek készítették a tanterveket, többek között olyanok, akik országos szintű tantárgyversenyeket szerveztek, kis ujjukban volt a szakma. Péterffy Enikő – aki maga is tagja volt e csoportoknak –, abban látja a probléma gyökerét, hogy e remek pedagógusok olyan diákokat tanítottak az iskolákban, akiknek különleges képességeik voltak a matematika elsajátításához. „E tanároknak a szeme előtt az lebegett, hogy az elitnek mit kell tanítani”. Országszerte voltak olyan tanárok, akik gyengébb iskolákban tanítottak, és jelezték, hogy diákjaik azt a tananyagot képtelenek elsajátítani. „Végül

– vallja a matematikatanár. Könnyítés tehát nem történt, a diákok ma is olyan fogalmakkal találkoznak – elsősorban a reáltantárgyak esetében –, amelyeket a rendelkezésre álló rövid idő alatt képtelenek megérteni. Nyilván kivételt képeznek az elitosztályok, amelyekbe a különleges képességekkel megáldott diákok vannak összeválogatva. Ilyen
viszont csak elvétve akad Romániában…