Olvasói levél: Az anyanyelvhasználat biztosítása nem diszkrimináció

Malaxban például egy svéd nyelvű drogambulancia és alkoholelvonó központ működik, ahol – elképesztő módon – kizárólag svéd betegeket kezelnek. Helsinkiben pedig három rendelőintézetben is nyitottak svéd részlegeket, ahol az öszszes alkalmazott svéd anyanyelvű. Ráadásul az ország vegyesen lakott területein a finn orvosok és ápolónők számára követelmény a svéd nyelv ismerete is – ahogy a dél-tiroli olasz orvosoknak és nővéreknek is tudniuk kell németül.
Micsoda diszkrimináció! Ideje lenne talán, hogy Németország, Finnország és Olaszország egy fejlett, a kisebbségi jogokat messzemenőkig tiszteletben tartó demokrácia, Románia standardjához igazítsa kisebbségvédelmi rendszerét. A román állam ugyanis, amint az közismert, rendkívül nagy tiszteletben tartja az erdélyi magyarok jogait – különös tekintettel a betegekre. Ez derül ki abból az állásfoglalásból is, amelyet az egészségügyi minisztérium kért a diszkriminációellenes tanácstól azon levél kapcsán, amelyben az Erdélyi Magyar Ifjak a magyar nyelvű betegellátással kapcsolatban felmerülő problémákra hívták fel a figyelmet. Megjegyezzük: a szervezet a levelet az oktatási tárcának is elküldte, az adófizetők – többek között erdélyi magyar adófizetők – pénzéből fenntartott közintézmény azonban válaszra sem méltatta őket. De térjünk vissza az Asztalos Csaba által vezetett, ugyancsak adófizetői pénzből fenntartott szervezethez, amely a magyar nyelvű betegellátással kapcsolatban igencsak zavaros álláspontot fogalmazott meg. A jelentéssel a legnagyobb baj talán az, hogy nem definiálták, mikor is van szó szerintük diszkriminációról az egészségügyben. Ha például egy öreg magyar nénivel türelmetlen a román ápolónő, és ezért ijedtséget kelt benne, mert nehezebben ért románul, az diszkriminatívnak minősül? Vagy csak az számít diszkriminatívnak, amikor – szinte elképzelhetetlen módon – valakitől „megtagadják” az egészségügyi ellátást?
Asztalosék egyébként az egész ügyet tévesen közelítették meg. Nem az a lényeg ugyanis, hogy egy románul többé-kevésbé tudó magyar beteg és az egészségügyi alkalmazott tudjanak beszélni egymással, hanem az, hogy minden beteget az anyanyelvén lássanak el (ahogy azt többek között a Romániában hónapok óta hatályos európai nyelvi charta elrendeli). Különbség. Aztán: a testület szerint azokon a területeken, ahol „jelentős a kisebbségek létszáma”, biztosított az anyanyelvhasználat jogi háttere. Ez eddig is tudható volt, legalábbis, ha a közigazgatási törvényben említett 20 százalékos nyelvi küszöbre gondolunk. Kérdés azonban, Asztalosék egészen pontosan mit értenek „jelentősön”. Kolozsvár közel 70 ezres magyar népessége például „jelentős” vagy sem? Nekik például jár a magyar nyelvű betegellátás? De menjünk tovább. A testület szerint a hatóságok nem kötelezhetik a román nyelvű egészségügyi oktatási intézmények hallgatóit a magyar nyelv elsajátítására, s – Finnországtól, Olaszországtól és Németországtól eltérően – a kisebbségi nyelv ismeretét egy állás meghirdetésekor sem tüntethetik fel feltételként. Sőt szerintük az is diszkriminációhoz vezetne, ha a kórházakban – mint ahogy azt teszik Németországban és Finnországban – külön kisebbségi nyelvű gondozócsoportokat szerveznének. Ezek szerint Romániában egy szállodai portástól sem lehet elvárni a nyelvismeretet. Vagy ha valakit például azért nem vesznek fel pincérnek, mert nem tud angolul, akkor ugyancsak bátran fordulhat a diszkriminációellenes tanácshoz. Sőt ha egy romániai céget felvásárol egy német óriásvállalat, és megkívánja, hogy a romániai telephely vezetői tudjanak németül, és ezért német nyelvtanfolyamra küldi őket, azzal szintén diszkriminálhatja őket. A románok tehát kizárólag önszántukból tanulhatnak idegen nyelvet. Elgondolkodtató.
Ahogy elgondolkodtató az is, egyáltalán miféle háttérmunka, miféle „vizsgálódás” alapján fogalmazta meg a diszkriminációellenes testület álláspontját. Úgy tűnik ugyanis, a közpénzből fenntartott testület és annak vezetője súlyos tévedésekben él. „Hat év alatt egyszer fordultak hozzánk ilyen jellegű panasszal…” – nyilatkozta a Csíki Hírlapnak Asztalos Csaba. Ez egy mérvadó adat? Asztalos Csaba tényleg azt hiszi, hogy az összes erdélyi magyar, aki a román nyelvet kénytelen használni az egészségügyben, minden esetben bejelentést tett és bejelentést tesz nekik? És csak azért nem keresték meg őket többen, mert a magyar nyelvű ellátás olyan jól működik? Máig nem világos, mennyire van bent az erdélyi magyar köztudatban a tanács létezése, s vajon mennyire tartják megbízhatónak és hatékonynak a szervezetet az erdélyi magyarok. Legalább ha lenne egy ingyenesen hívható számuk, ahol a vonal végén több nyelven beszélő – azaz „diszkriminatív” módon szerződtetett – telefonkezelők fogadnák a hívásokat, hogy ne kelljen mindenkinek hivatalos levelet írnia, amikor megtagadják tőle anyanyelvének használatát, hiszen ez a munkával töltött hétköznapok világában a legtöbbeknek nem kis fáradság.
Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akiben a testület állásfoglalása kételyeket vet fel. Márpedig az az érzésem, az egészségügyi minisztérium által megrendelt véleményezéssel az erdélyi magyar betegek ügye nem igazán jutott előbbre. Asztalos Csaba néhány napja azt is mondta: „a romániai magyarság esetében a nyelvhasználat jogi háttere adott, az egészségügyi tárcának csupán ennek alkalmazását kellene kidolgoznia”.
Mindössze egyetlen szót emeljünk ki: „csupán”.

Vincze László, Pécs