Hálátlan jubileum?

Az első említésre méltó szovjetellenes megmozdulást méltatva Condoleezza Rice, az amerikai diplomácia vezetője így fogalmazott: „... az alatt a tizenkét nap alatt a magyarok kijelölték a szabadsághoz vezető utat. A szabadságvágytól vezérelve a lakosság fellázadt a hatalmas Szovjetunió ellen. Elözönlötték a börtönöket, szabadon engedték a politikai foglyokat. Elfoglalták a rádiót, Beethoven és Mozart zenéjét sugározták. Új jövőt álmodtak Magyarországnak, ahol a polgárok szabadon határozhatnak sorsuk felől, külföldi inváziók és titkosrendőrök éjféli látogatásai nélkül. Tizenkét nap után a szovjet tankok behatoltak Magyarországra, ezreket küldve a halálba, és további tízezreket Szibériába...”
A Benjamin Franklin-szobában elhangzott beszéd azonban egyetlen utalást sem tartalmazott a magyar forradalom romániai áldozataira, a szomszédban zajló eseményekkel való szolidarizálást követő szenvedésekre. Pedig a kolozsvári, temesvári, bukaresti egyetemi központokban tanuló fiatalok tízezreit tartóztatták le, zárták ki az egyetemről, ítélték el, mert tüntettek, vagy egyszerűen csak rokonszenveztek a magyar forradalmárokkal. De több, főleg erdélyi munkásközpontból és falvakból származó munkás és földműves is nehéz börtönéveket kapott, több mint húszat közülük pedig halálra ítéltek, és kivégeztek.
Condoleezza Rice bizonyára azért nem szólt Romániáról, mert nagyon jól tudja, hogy tizenhat évvel a kommunizmus látszólagos romániai összeomlása után az antikommunista elvek mártírjait máig nem rehabilitálták. Talán a Tismãneanu-bizottság jelentésére várnak, mintha nem beszélnének önmaguk helyett „a népi demokrácia elleni szervezkedés” típusú ítéletek.
Az ötven évvel ezelőtti események jubileuma szinte kötelező alkalmat kínál az erkölcsi jóvátételhez
mindazok esetében, akik a magyar szomszédokkal való szolidarizálás bűnébe estek. Talán az lenne a legjobb, ha a parlamenti vakáció idején Monica Macovei igazságügy-miniszter és a kormány sürgősségi rendelet megfogalmazásában gondolkodna, amely valamennyi ötvenhatos ítéletet érintene. Anélkül, hogy a kommunizmus bűneinek bizonyítékok alapján való elítélésére várna. A rehabilitálásokat pedig a miniszterelnök valamennyi, ’45 és ’89 közötti politikai jellegű ítéletre kiterjeszthetné.
Ennek megvalósítása azonban erőteljes politikai támogatást igényel. Olyan közösségi szolidaritást, amelyben a civil társadalom, a sajtó, de a lakosság is szerepet vállal. Nem szabad kizárólag a parlamentre alapoznunk, hiszen a lusztrációs törvénytervezet törvényhozáson való átpréselése is roppant nehezen megy, hát még a politikai ítéletek áldozatainak tömeges rehabilitálása. Ha a sajtószervezetek, a nyilvánosság megfelelő elhivatottsággal képviseli az ötvenhatosok ügyét, a jubileum igazi rangra emelkedhet. Varga Andrea