Csángókonferencia Moldvában: hazatalált elméletek

A konferencia első napján még csak madártávlatból, a Bákó közelében fekvő Mãgura Verde Szálló ablakaiból lehetett szemügyre venni a hegy alatt fekvő Lujzikalagort, a második nap már a közösség egyik magáról legtöbbet hallató településén, Pusztinán telt el. A helyiek a konferenciázókkal együtt vették birtokba a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával felépített közösségi házukat. Arról is előadást hallhattak, hogy melyek a pusztinai építkezés sajátos jegyei, és hogy ezeket miként próbálták az építők átmenteni a közösségi házba.

Élő szemléltetők
A helyszín megválasztása mellett a csángó értelmiségiek nyújtották a másik meglepetést. Az előadók jelentős hányada azok közül a fiatalok közül került ki, akik a kilencvenes évek elején Csíkszereda magyar iskoláiban szocializálódtak, majd magyarországi egyetemeken szereztek diplomát. Megjelenésük, alaposan előkészített előadásaik szinte szemléltetőeszközként szolgáltak Borbáth Erzsébet csíkszeredai tanárnőnek arra, hogy sikeres volt a magyar érzelmű csángó értelmiség nevelési programja. Az erdélyi iskolákba került csángók pártfogójaként ismert magyartanárnő a kezdeti gondokról, a program által nyújtott elégtételekről tartott előadást.
A csángóföldi magyar oktatási programok nehézségeiről Hegyeli Attila programfelelős beszélt. Szerinte a hatósági gáncsoskodás máig nem szűnt meg: a tanfelügyelőség most azzal próbálja akadályozni a folyamatot, hogy kevesebb tanári állást engedélyez, mint amennyi törvény szerint járna, és a tanárokat csak egy évre szerződteti, hogy a nyári vakációra ne kaphassanak fizetést. Hegyeli bejelentette: a hátrányos megkülönböztetés miatt a diszkriminációellenes tanácshoz fordulnak.

Hazatekintő értelmiség
Előadás szólt ugyanakkor a moldvai csángók magyarországi beilleszkedési nehézségeiről, és arról is, hogy a csángó értelmiségiek milyen mértékben készek a közösségi feladatok ellátására. Az utóbbi során a magyarfalusi származású Iancu Laura úgy vélte: nem az a kérdés, hogy hazatérnek-e a csángó értelmiségiek, hanem az, hogy ott, ahol vannak, szolgálják-e a közösségüket. A Magyarországon végzett kérdőíves felmérés végkövetkeztetése az volt, hogy a többség nem szakadt el a közösségétől. A Magyarországra dolgozni menő csángók jelentős része azonban az utóbbi években tovább költözött Nyugat-Európa országaiba. Amint a somoskai származású Benke Grátzy előadásából kiderült, míg a kilencvenes évek végén mintegy tízezer moldvai katolikus dolgozott Magyarországon, számuk mára kétezerre apadt.
Oslóból érkezett előadást tartani a szászkuti származású Cornel Borit, aki a nehezen megoldható konfliktusok közé sorolta a csángó–román konfliktust. Mint elmagyarázta, azért gondolja így, mert egyik fél sem áll készen arra, hogy kompromisszumokat tegyen, és nem létezik érdemi párbeszéd a felek között. A fiatal kutató úgy vélte, a katolikus egyház felelőssége, hogy lényegesen nagyobb a hatásfoka a közösség román öntudatosításának, mint a magyarnak.
Eredetvita vita nélkül
Cornel Boritnak a párbeszéd hiányáról szóló megállapítását a konferencia is igazolta. Erről ugyanis testületileg távol maradtak a román kutatók. Nemcsak azok, akik a román eredetet vallják, hanem azok is, akik a korábbi, budapesti konferenciákon látványosan cáfolták a hivatalos román álláspontot. „Annak ellenére maradtak távol, hogy meghívtuk őket, és vissza is igazolták részvételi szándékukat – mondta a Krónikának Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója. – Ezt én csak úgy tudom értelmezni, hogy itt nem valósult meg a teljes tudományos függetlenség. Valamitől félnek.”
Hogy mitől félhetnek, arra a szabófalvi Perka Mihály történelemtanár és Gazda Klára kolozsvári néprajzkutató is utalt: a román eredetmítosz nem tényeken, hanem többnyire kinyilatkoztatásokon alapszik. Ezt pedig nehéz védeni a tényeken alapuló bizonyítékokkal szemben. A hivatalos román álláspont képviselőinek távolmaradása azt eredményezte, hogy nem csiholtak vitát Tánczos Vilmos kolozsvári egyetemi tanár, valamint a diószéni származású Tampu Ferenc és Perka Mihály előadásai, amelyek gyakorlatilag ízekre szedték a román eredetmítoszt. Ezekben csupán Meinolf Arens müncheni történész talált hibát, aki kijelentette: a moldvai katolikusok történetét akkor lehet igazán megérteni, ha történészek a dákoromán kontinuitás mítoszát is elvetik, és párhuzamosan vizsgálják a magyarok és a románok moldvai kirajzásait.