Beszélgetés a kommunizmus áldozatainak exhumálásával foglalkozó Marius Oprea történész-régésszel

– A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítójaként, majd a hasonló nevű központ vezetőjeként ön irányítja a múlt rezsim idején kivégzett ellenállók exhumálását. Miből áll ez a munka, és milyen eredményeik vannak?

– Nem számoltam, hány személyt hantoltunk ki, de 60–70 körül lehet a számuk. Voltak tragikus pillanatok is, például amikor Iuliu Maniu maradványait kerestük Máramarosszigeten, kilenc gyerek holttestére bukkantunk. A városban nemcsak politikai börtön működött, hanem kiskorúak intézete is, ahova az elhagyott gyerekeket vitték. Ezek a 80-as években éhen haltak, ezt a törvényszéki orvosi vizsgálat is kimutatta. Nem könnyű ezzel foglalkozni, gyakran találkozunk tragikus történetekkel, de vannak megkapó pillanatok is. Úgy fogalmazhatnék, hogy ez másfajta régészet. Nem olyan, mint amikor a középkori halottakat ássuk ki, akiknek nincs identitásuk. Itt olyan személyek hamvairól van szó, akiknek történetük van, tudjuk az életrajzukat, ismerjük az arcukat. A hozzátartozók kérnek fel – közöttük magyarok is –, hogy találjuk meg eltűnt szeretteiket. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön és Maros megyében kutatunk magyar áldozatok hamvai után. Remélem, sikerül megtalálnunk őket. Számunkra a halottaknak nincs nemzetiségük. A hozzátartozók kérnek, hozzuk haza őket. Ez paradox módon furcsa érzéssel jár: boldog vagy, amikor találsz egy halottat. Örülünk, akárcsak a hozzátartozók, hiszen van, ahol gyertyát gyújtunk. Miután megtaláltuk a meggyilkolt személy holttestét, papot hívunk. Utána jön az ügyész, a büntetőjogász, a törvényszéki orvos, majd következik az újratemetés. Néha elérjük, hogy ez helyben történjen. Ha kényes az ügy, a holttesteket az országos törvényszéki orvosi intézetbe viszik, és utólag adják át a családnak. Újabban a torra is elhívnak, amikor lejár egy év, hogy kiástuk a halottat. Ilyenkor a közösségeket sokkal nyugodtabbnak találjuk, mint amikor először odaérkeztünk, mivel már nincsenek szellemeik. Ez minket is megelégedéssel tölt el, e nélkül nem tudnánk folytatni a munkát, hiszen nagy a lelki nyomás. Másfelől azonban nagyon izgalmas munka. Beszéltük archeológuskollégáimmal, hogy már nem tudnánk visszakozni, túl sok halott vár arra, hogy megtaláljuk őket. Amíg van erőnk, ezt fogjuk csinálni, majd továbbadjuk a stafétabotot, mert sajnos túl sok a feltárnivaló.

– Az exhumálásokat dokumentálják is. Hol láthatók ezek a filmek, képek?

– Nemcsak kihantoljuk a kivégzetteket, hanem a hozzátartozók és a hatóságok beleegyezésével mindent, amit náluk találunk, megőrzünk. Így létrehoztunk egy tárlatot, melynek címe Közös nevező: a halál. Ezen levetítünk egy filmet az exhumálásokról, vannak képek az áldozatokról, és a náluk talált tárgyakat is kiállítjuk. Nagyon érdekes. Találtunk például egy parasztot, megmaradtak a gombok az ingéről, a bocskora, és ebben egy kanál meg egy villa. Ki vannak állítva. Volt egy dilemmánk éveken keresztül. Találtunk egy 76 éves férfit, akit lelőttek, és egy mocsárba dobtak 200 méterre a házától, mert befogadott két partizánt. (Akkor meg is betegedtünk, ahogy a holttesttel jártunk, mert a szövetei még lágyak voltak, és nem voltak orvosi kesztyűink.) Találtunk nála egy ollót, és nem értettük, miért volt ott. A választ egy év múlva kaptuk meg, amikor megtaláltuk az általa befogadott partizánok holttestét. Őket Szamosújvárra vitték, ott megkínozták, levágták a fülüket, orrukat, kitépték a körmüket, majd éjjel elszállították Vasasszentegyed (Sântejude) községbe, és a templom mögött lelőtték őket. Mikor megtaláltuk a hamvaikat, a gyomruk helyén, a medencéjük tájékán egy marék szőlőszem volt. Tehát az idős férfi elment a szőlősbe, levágta az ollóval a fürtöket, megvendégelte őket, majd kivégezték mindhármukat. Megtaláltuk az utolsó vacsorájukat. Ez is ki van állítva. A tárlat most Temesváron van, innen Aradra visszük, majd Târgu-Jiuba. Az egész országban hordozzuk, és nagyon sok a látogató. Többek között az enyedi börtönbe is elvittük, és konferenciát tartottam a raboknak. 133-an voltak, két órán keresztül síri csendben hallgatták a történeteimet. Most sokan közülük önkéntesként akarják segíteni a munkánkat. Húsvét után kiássuk a politikai elítéltek temetőjét, és a mostani rabokkal kihantoljuk a volt politikai fogvatartottakat.

– A konferencián említette, hogy a hatóságok megpróbálják akadályozni a munkájukat. Hogyan?

– Például amikor távoli helyeken találunk halottakat, megtagadják, hogy kiszálljanak a helyszínre. Mert lusták. Egymásra hárítják a felelősséget, mindenki a másikhoz küldözget. Volt például egy eset, amikor egész éjszaka ott ültünk az erdőben három halottal, mert nagyon messze volt, és senki sem akart kiszállni. Ráadásul más problémák is voltak. A Szekuritáté ugyanis álcázta a gyilkosságokat. Miután megölték az ellenállókat, hamis papírokat állítottak ki róluk. Az említett három áldozat esetében is ez történt, őket Beszterce-Naszód megyében, Várorja (Nepos) faluban végezték ki egy dombon. Kálvária-dombnak hívják. Nagyon meredek, négy órát kell mászni, míg felér az ember. El tudom képzelni, hogy mászhattak fel szegények bilincsben az utolsó útjukon. Miután kivégezték őket, kirakatpert rendeztek, 25 év börtönbüntetésre ítélve őket. Az iratokban az szerepelt, hogy Enyeden raboskodtak, a családok pedig halotti bizonylatot kaptak, miszerint ott haltak meg. Ugyanazon a napon: 1958. augusztus 12-én, 13 órakor, tuberkulózisban. Holott kilenc évvel korábban lelőtték őket. A törvényszéki orvos azt kérdezte tőlem: miért jöjjünk, hiszen már halottak, hogyan öljük meg őket újra? Felmérgelődtem, és közleményt adtam ki – nálam volt az adathordozó a laptoptól –, miszerint másnap 15 órakor fogom a holttesteket, és elviszem Enyedre, hogy ott eltemessem őket. Ettől megijedtek. Másnap arra eszméltem, hogy 12 rendőr és 3 ügyész szalad fel a dombon, hogy időben odaérjen. Álltam a tetőn, és néztem őket, amint öltönyben, félcipőben loholtak felfelé, állandóan megcsúsztak és elestek. Ez volt a bosszúm. Mikor megérkeztek, kikáromkodtam magam a megyei főnöknek –  nehézfiúkat küldtél –, hiszen miután három halott társaságában tölt egy éjszakát, ideges az ember. Ezután szóltam az egyik munkatársnak: hozzál egy-egy sört az uraknak, mert el vannak fáradva. A főfelügyelő-helyettes megkérdezte, honnan van ilyen hideg sörünk, csak nem hoztunk hűtőládát? Nézze meg, mondtam. Magára öntötte a sört, amikor meglátta, hol tartjuk. Koszorút raktunk ki belőlük a sírban. Vannak ilyen kis vicceink, a pszichológusok kompenzációs reakciónak hívják. Hiszen a halállal dolgozunk a szó szoros értelmében. A mi nagy elégtételünk, hogy a magunk módján igazságot szolgáltatunk.

– A kutatásaik során, gondolom, nemcsak áldozatokat, hanem gyilkosokat is találnak. Mi történik velük?

– Találtunk gyilkosokat, az említett három áldozat esetében is megtaláltuk azt a személyt, aki a kivégzőosztagot utasította. Liviu Pongraţiunak hívják, Kolozsváron él, 82 éves, a Szekuritáté nyugalmazott ezredese. 6400 lej nyugdíjat kap kézbe, és a Háborús Veteránok Egyesülete Kolozs megyei fiókjának alelnöke. Azt kértük, hogy a három áldozatot Besztercén temessék el, a hősök temetőjében, katonai tiszteletadással. Sikerült meggyőznöm a hatóságokat, de a Hősök Tisztelete Egyesület – amely a romániai hősi temetőket kezeli – ellenezte, azt állítva, hogy ez csak a háborús veteránoknak jár. Így abban a paradox helyzetben vagyunk, hogy Pongraţiut gyilkosként katonai tiszteletadással temetik majd el a hősök temetőjében, míg a három ellenállót a kerítésen kívül hantoltuk el. És ez Románia, amely elítélte a kommunizmust. Konkrét példákat mondok, amelyek bizonyítják, hogy a kommunizmus elítélése Traian Băsescu államfő retorikájában csak politikai lózung, semmi köze a valósághoz. Olyan országban élünk, amely elítélte a kommunizmust, de a több mint 400 gyilkos közül, akiket találtunk, és ezt jeleztük az ügyészségen, egyikük sem volt még kihallgatva sem. Itt van például a Hargita megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan. Feljelentést tettünk ellene, mert 1986–89 között számos magyar fiatalt megkínzott. Arra ébredtem, hogy nem őt hívták az ügyészségre, hanem engem. Zsarolta a tanúkat, így visszavonták a vallomásukat. Továbbra is rendőrfőnök, megfenyegetett, nehogy belépjek a megyébe. Olyan társadalomban élünk, ahol a kontinuitás a legnagyobb probléma. A Szekuritáté csak intézményként tűnt el, a szekusok nem tűntek el. A Kommunista Pártot felszámolták, de kommunisták vezetnek. Milícia sincs, de a volt milicisták vagy gyerekeik a rendőrség tagjai. Még Cristian David belügyminiszter idejében kértem néhány belügyminisztériumi beosztott dossziéját. Akkor a kormányfő tanácsosa voltam nemzetbiztonsági kérdésekben, de így is alig akarták ideadni. Botrányt kellett csapnom. Amikor mentek a fiúk a listával az irattárba, hallották az ottani alkalmazottak beszélgetését: – „Nézd, megtalálták apádat. – A főnök nagybátyját is megtalálták.” Tehát a teljes rokonság ott volt. Ez a kontinuitás. A mentalitás sajnos nem változott, emiatt akadozik az elszámoltatás is.

– Ha már az akadályoknál tartunk, tavaly lemondatták az ön által létrehozott Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet éléről. Mi volt az oka?

– Egyik oka az volt, hogy másként kezeltem a témát: az elméletről áttértem a gyakorlatra. Hogy azonosítsam a gyilkosokat, megpróbáljam az igazságszolgáltatás elé vinni őket, az áldozatot pedig visszaadni a családjának. Ezt jelenti a gyilkosságok feltárása. Másodsorban a törvénykezdeményezéseim is közrejátszottak ebben. Olyan jogszabálytervezetet kértem, hogy a szekus tisztek az országos átlagnyugdíjat kapják, és a fennmaradó pénzt adják oda az áldozatoknak, ezek családjának. Átlagosan a politikai elítélteknek 540 lejes nyugdíjuk van, míg a szekusoké 5000. Itt betelt a pohár. Miután lemondattak, nem adtam meg magam, nem szokásom. Létrehoztam a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központot, amely civil szervezet. És Herta Müller révén, aki jó barátom, finanszírozást szereztem a németországi Konrad Adenauer Alapítványtól. Tavaly 23 ezer eurót kaptam, idén 11 ezret, de máshonnan is jöttek támogatások. Ez elegendő, mert csak két alkalmazottam van, régészek, akiket szezonmunkásként fizetek. Rajtuk kívül a kiszállásokra, étkezésre kell pénz, illetve a dokumentálásra. Nagyon sok önkéntes is segíti a munkánk, egy adott pillanatban 70-en voltak, azt sem tudtam, mit kezdjek velük.

– Nem tart attól, hogy most is megpróbálják félreállítani?

– Bár szálka vagyok a szemükben, nem tehetnek semmit. Mindent dokumentálok, a teljes exhumálási folyamatot lefilmezzük, fotókat készítünk. Fedezve vagyok.

– Mit kellene tenni ahhoz, hogy el lehessen távolítani a rendszerből a volt szekusokat, kommunista vezetőket?

– Törvényeket hozni. Módosítani kellene a büntető törvénykönyvet, hogy ezek az ügyek ne egyszerű gyilkosságoknak, hanem az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeknek minősüljenek. És az igazságszolgáltatás elé kellene állítani a gyilkosokat. Számításaim szerint mintegy tízezer személy van, akiket törvénytelenül lelövetett a Szekuritáté.

– Gondolja, hogy megvan a politikai akarat ehhez?

– A politikai akaratot deklarálták, amikor elítélték a kommunizmust. Arra számítottam, hogy másnap az ügyészség elkezdi a kutatásokat, főleg hogy én kéthetente küldtem nekik egy-egy iratcsomót. De semmi sem történt. Az intézet alapításakor problémát okozott, hogy Monica Macovei akkori igazságügyi miniszter elutasította, hogy ennek keretében rendőrök és ügyészek dolgozzanak. Eredetileg azt kértem, hogy legyen 2-3 ügyész és 5-6 rendőr. Így a dossziékat egyenesen a bíróság elé küldhettem volna. Amikor az intézetet alapítottam, nem a saját fejem után mentem. Meglátogattam a náci bűnösök felkutatásával foglalkozó jeruzsálemi Wiesenthal Intézetet, elvittem nekik 30, a Szekuritáté által kivégzett cionista dossziéját. Megkérdeztem, nem érdekli-e őket? Tetszett nekik. Azt mondtam, kérek valamit cserébe, és a Zorba, a görög című film híres replikáját idéztem: „Taníts meg táncolni!” Tehát, adják át a tapasztalataikat, azt, hogy hogyan működik a Wiesenthal Intézet. Ennek a mintájára hoztam létre a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet. Ennek a tökéletes másolata, kivéve, hogy nem küldhetem bíróság elé az ügyeket. Ha ez lehetséges lenne, máshogy állnának a dolgok.

– Hogyan tudná az Európai Unió ösztönözni a kommunizmus bűneinek a feltárását, a bűnösök felelősségre vonását?

– Úgy vélem, ezen a téren a magyar EU-elnökségnek kellene lépnie, főleg hogy olyan a politikai orientációja, amilyen. Az általam létrehozott intézet mintájára alapítani kellene egy európai intézetet, amely a kommunizmus bűneinek feltárásával foglalkozna, és a dossziékat továbbítaná Hágába, a háborús bűnösök bíróságához. Nem is lenne nehéz. Nincs szükség hatalmas összegekre, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi pénz folyik el az európai bürokráciában. 20–30 alkalmazott – történész, régész, rendőr, dokumentarista – elegendő lenne. De most kellene lépni, hiszen a tanúk már nem élnek soká.

– Gondolja, hogy a mostani közmeghallgatásnak lesz eredménye?

– Ez a jelen lévő EP-képviselőkön múlik. Ha megértik, hogy már nincs idő az elméletre, lesz. Most, a Lisszaboni szerződés után sokkal könynyebb lépni, hiszen az Európai Parlamentnek van ereje. Kezdeményezheti egy ilyen intézet létrehozását, és nem látom, hogy az Európai Bizottság miért ne egyezne bele. Nem lenne szükség speciális törvényszékre, inkább egyfajta nyomozói szervre, amely felkutatja és dokumentálja az ügyeket. És ez koordinálná a nemzeti ügynökségeket, amilyen az általam létrehozott romániai intézet is. És így igazságot szolgáltatnának.