Utálta a jéghideg vizet is a fürdőszobában. Szombat van, gondolta, ha lesz pakura, akkor ma adnak meleg vizet, hát délután majd megfürdik. Ujjbegyeit megnedvesítette, látványos macskamosdást rendezett. A füledet is, szólt rá az édesapja, aki fölé hajolva borotválkozni kezdett. Kistarisznya hátradőlt, apja hasfalától remélt meleget. Megyünk Telepi Mamához, kérdezte, nem tudom, pillantott le rá az apja, attól függ, mi lesz a gyárban.
Kistarisznya a gyárat is utálta.
Hányadik, kérdezte anyját a konyhában, és utálattal nézett a margarinos kenyérre.
Tizenhatodik, édesanyja mintha bocsánatot kérne, Kistarisznya bólintott, nem is rossz, aszongya, hogy akár fél nyolcra is itthon lehetek, és akkor elaludhatom a malacok álmát, rimánkodva nézett, el, fiam, el, de nem késel el az iskolából, öt percet kapsz, öt perc, emelte esküre a kezét Kistarisznya.
Mennyi az idő, kérdezte az édesapja a nagyszobából.
Fél öt, pillantott az órára Kistarisznya, hű, Teve vár, szia, anyu. Kapkodva vette fel a nagykabátot, a csíkos necc, fordult vissza az ajtóból, igen, lépett utána az édesanyja, a sapkát is felvenni.
A sapkát, a sapkát, dohogott lefelé a lépcsőkön Kistarisznya, sapka, kesztyű, sál, nem vagyok dedós. A harmadikon Teve várta, hányadik vagy, kérdezte Kistarisznya, tizenöt, akkor jó, én tizenhat, vidult fel a két gyerek, ezek szerint az anyák is egyeztettek.
Kistarisznyának heti három ágyvetésébe és két sepregetésébe került, hogy a bátyja ráálljon a testvéri vetésforgó olyanképp való módosítására, hogy Tevével egyszerre kerüljön sorra. Teve, a padtársa, heti négy szemétlevivéssel vásárolta meg ugyanezt az ő bátyjától, testvéreik nem voltak osztálytársak, nekik nem volt fontos.
Az éjsötét utcát alig világították meg az imitt-amott felgyújtott villanyok, munkába készült a negyed. Két négyemeletes tömbház nézett egymással farkasszemet, a köztük lévő téren gyülekezett a hajnali had. Kistarisznya és Teve a sor elejéhez rohant, egy, kettő, három, négy, számoltak jó hangosan, hogy mindenki tudja, nekik már itt van a neccük, tizenöt, tizenhat, ez a necc nem a miénk. Kié ez a necc, fordult Kistarisznya dühösen a felnőttek csoportjához, az enyém, mondta Ilonka néni, akkor tessék a helyére vinni, a tizenhatodikok mink vagyunk. Ne mondd, kisfiam, én már fél négykor kiraktam a szatyromat, álmában, mordult fel Teve, ott tetszett kirakni fél négykor, szemtelen, sivította Ilonka néni, köré tömörültek a katolikus női szentek, becézve, a Margit például Manyi néni volt, Manyi néni a pártjukra állt, vigye innen a koszos „szatyrát”, Ilona, mondta nyugodtan, Manyi néni a néptanácsnál dolgozott, szava volt.
Ilonka néni szipogva visszavonulót fújt, csak ne cirkuszoljanak, nekem gyenge a szívem, motyogta, mert sokat szeretett vele, mondta jó hangosan Józsi bácsi, úgy értem, sok férfit, a katolikus férfi szentek is ott álltak, röhögtek.
Hét órakor már utcányira dagadt a sor. A pékség teherautója araszolva tolatott a bejárat elé. A tömeg némiképp dühösen nézte, a sofőrnek bezzeg nem kell sorba állni, neki biztos jut fehér kenyér, mert ez volt a kérdés: fehér vagy barna?
Csak barna kenyér van, ne tolongjanak, köpött ki a sofőr, és két fagyosszenttel elkezdték lepakolni a ládákat.
Fehér vagy barna, kérdezte kishúga is, amikor Kistarisznya visszabújt elaludni a malacok álmát. Barna, morogta Kistarisznya. Ó, nyöszörögte csalódottan a kishúg.
Ő sem szerette a barna kenyeret.