Nem cujka a székely köményes!

– Közel egy hónap telt el cotroceni-i látogatása óta, és önt azóta is folyamatosan támadások érik – párton belül, párton kívül – amiatt, hogy december 1-jén, a magyarság gyásznapján Bukarestbe rohant, emelte poharát, majd Traian Băsescu államfővel koccintott az egységes, oszthatatlan, nemzeti román államra.
– És arról megfeledkezünk, hogy ezelőtt egy pár évvel az RMDSZ korifeusai Kelemen Atillával az élen éppen Budapesten koccintottak Adrian Năstaséval?! Ugye, hogy még a Krónika is hajlamos ezt elfelejteni?!

– Ezt senki nem felejti, csakhogy az ember elcsodálkozik, hogy most immár ön is, Szász úr…
– Ide figyeljen, tisztelt újságíró úr: nem mindegy, hogy az ember cujkával koccint, mint ahogy Kelemen Atilla tette a Kempinskyben Pesten, vagy otthonról hozott székely köményest töltet a poharába, mint én.

– De attól a december elsejei koccintás csak koccintás marad…
– Kikérem magamnak! Én nem koccintani mentem Bukarestbe! Sőt azt is megsúgom önnek, hogy nem koccintottam.

– Hát akkor?
– Én azért utaztam oda, hogy jól megasszondjam Băsesecunak, hogy Traján barátom, ide figyelj, nekünk, székelyeknek márpedig autonómia meg önálló Székelyföld kell, itt és most, különben egy pecsétre se számíts a második fordulóban, és többet hezzánk be ne tedd a lábad!

– Tényleg? Ez aztán bátorság az ön részéről…
– Na látja! Ha Markó, Borbély és Verestóy öszszedugják a micsodájukat, együttvéve nincs enynyi vér a pucájukba!

– De én még mindig nem értem, miért kellett önnek koccintania.
– Hát, hogy mindezt én így a több száz meghívott, meg a tévékamerák és a külföldi diplomaták előtt hangosan elmondjam a cotroceni-i palotában, egy kis bátorítóra volt szükségem. Most érti, hogy miért kellett nekem az a fránya székely köményes: nem koccintani, hanem egy kis merszet nyerni.

– Na de koccintott vagy nem koccintott?
– Neeeem.

– Tényleg? Hogyan kerülte el?
– Mire odaért az elnök, én az utolsó korty köményest is megittam! Mind a másfél litert, érti?!

– És a székely köményestől megjött a mersze, és mindazt, amit az imént felsorolt, hogy autonómia meg önálló Székelyföld, odadörgölte Băsescunak?
– Hát… Izé… Szóval az igazság az, hogy amikor az államfő kezet nyújtott, és megkérdezte, hogy mi járatban errefele, Jenőkém, hisz nem is hittem volna, hogy te hívás nélkül is jössz a Cotrocenibe, én már a sokadik gyűszűnyi pálinkán túl voltam…

– …és jól beolvasott neki!
– Nem. A tizenkettedik kupica után teljesen elfelejtettem, mit akartam mondani.
 

– De hát ott volt még a két oldalán a két MPP-s polgármestere, ők nem emlékeztették?

– Ők szegények örültek, hogy meg tudnak támasztani, és ki tudnak cipelni a palota udvarára egyet rókázni.

– Hát… Ez nem vet túl jó fényt önre és a Magyar Polgári Pártra.
– Ön tévedésben van, riporter úr. Ha nem is mondtam meg a többezer egybesereglett románnak és külföldinek a magamét, ha nem is szorítottam sarokba Traján barátomat, vagy ha el is mulasztottam kikiáltani a Székelyföld függetlenségét, azért mégiscsak hányással fejeztem ki az erdélyi magyarság érzelmeit december elseje alkalmával!

– És ezt Traian Băsescu önnek elnézte?
– Én nem tudom, hogy ő merre nézett, mert már egyformán kancsin láttuk a világot. Csak arra emlékszem, hogy két izomagyú testőrére bízott, s onnantól arrafelé elállt a hányingerem, de megtelt a Secuiana gatyám.