Két választás Romániában ...

Mikszáth Kálmán persze nem mostanában és nem is egy demokratúra Romániában élt, körmönfont kortesfogásokról szóló maró szatíráit Két választás Magyarországon címmel adta könyv alakban is közre.

A könyvecskére, amelyet csak most, idei második zarándoklatunk hónapjában sikerült elolvasnom, Kozma Dezső tanár úr már az első, nyári voksolás után ráirányította a figyelmemet. Akkor jelentette meg a nagyváradi Europrint kiadónál Fantázia és megfigyelés címmel a Mikszáth Kálmán százéves utóéletére írt remek összefoglalóját.

Az én sajátos olvasatomban viszont nem is annyira az utolsó száz év irodalomtörténeti interpretációira esett a hangsúly, hanem a százkettedik, a mostanában elbúcsúzó esztendő emlékezetes közjátékainak a múltbeli analógiáira. Hogy elkoptatott közhelyekkel éljünk: nincs új a nap alatt, a történelem ismétlődik. Kozma tanár úr napjaink irodalomtörténetének felfrissített Mikszáth-képével jelentkezett, a Romániára átfestett parafrázishoz pedig maga az író életrajza szolgáltatott némi fogódzókat. Illyefalva nemcsak arról híres, mint mostanában, hogy református püspök kerül ki onnan, a regényhős Katánghy korában Mikszáth Kálmán volt a Budapestről delegált, ahogy ma mondanánk, „ejtőernyős” képviselője. Mikszáth előtt pedig Jókai Mór, akinek felesége, Laborfalvy Róza révén a nagy palócnál mégiscsak több köze volt a székelységhez. (Háromszéki mandátumát ennek megfelelően és Mikszáthnál jóval bőkezűbben számos írásával is honorálta.)

Mondtuk, hogy a történelem ismétlődik. Illyefalvára 2012-ben is kívülről küldtek képviselőt, igaz, most nem a pesti szabadelvű klubból, csak a közeli Brassóból (hajaj, régi szép idők, hol vagytok ti már?), de a képviselőjelöltek harca, akárcsak hajdanán, az idén is produkált groteszk hökkenetet. És amíg az úri szélhámos és megélhetési politikus, Katánghy Menyhért viselt dolgain, „csínyjein” elszórakoztam, a Menyus szónoki huszárvágásai egyre csak Caragiale mester hasonlóképpen maró szatíráját, a színpadokon ma is fergeteges sikerű Elveszett levelet juttatta az eszembe. Persze Caragiale-év is volt az idén, még ha jószerével el is szabotálták maguk a darabban érintettek. Mert hát ugye, akasztott ember házában kötélről, választási évben Caragialéról és Mikszáthról elmélkedni, hát, hogy is mondjuk…

De hadd mondjuk, mondjuk csak, csak azért is mondjuk! Íróink közül Caragiale lett a szerencsésebb. Halhatatlan figurája, Caţavencu mindmáig népszerű vicclap fejléce is egyben, hasábjain hetente karikírozzák ki cirkuszi bohózatnak sem utolsó parlamenti életünk bőségesen termő „gyöngyszemeit”. Mikszáth Kálmán Katánghy Menyusáról pedig elég, ha annyit mondunk, dzsentrigyereknek született, majd külföldi praxisát felhagyó orvosból lett a Tisztelt Ház hivatásos svihák léhűtője. Aki, mint a macska, mindig a talpára esik. Kidobják az ajtón, visszamászik az ablakon, megbukik a borontói kerületben (apropó, Illyefalva!), napok alatt képviselői mandátumhoz jut Körtvélyesen…

De ha a választásokat Caragiale nyerte meg, persze csak a színpadon, és nem is egyetlen ciklusra szóló mandátum erejéig, Mikszáth viszont eredményesen korteskedett a valóságban is: 1887-től 1910-ig, haláláig volt a Tisztelt Ház szabadelvű képviselője. Igaz ugyan, hogy huszonhárom év alatt mindössze kétszer (!) ballagott fel a szónoki emelvényre, de ezt intézze el illyefalvi meg fogarasi választóival. A lényeg, hogy hajdani és mai olvasóit hangyaszorgalommal, szinte napról napra tudósította az ország „oszlopainak”, a képviselőknek a mindennapjairól. „Istenem, Istenem, mit érezhet a szívében egy ilyen ember, aki az ország oszlopa gyanánt ül itt! Az egyik oszlop éppen aludt.”

Országgyűlési szereplését, tárcáit, karcolatait, tudósításait hadd értékelje a következő szemelvény, amelyet mai maturandusaink felkészítésére az anyaországban állítottak össze: „Érett évtizedeinek egy sajátosan ellentmondásos helyzet az alapja: kormánypárti képviselő, miközben a kormány képviselte úri világ kritikusa. De éppen ezért viselték el néha nagyon is kemény kritikáját: otthon mondotta el, fehér asztal mellett. Mint újságíró halhatatlan karcolatokban leplezte le az úri politikát, de ennek az úri politikának résztvevője volt a legmagasabb körökben.” Mindezt Kozma tanár úr említett könyvében egy ismert festmény reprodukciójával képileg is szemlélteti. A Szabadelvű Klub esti tarokkpartiján Jókai Mórt és Mikszáth Kálmánt is felismerhetjük, ismert politikusok, például a „generális” miniszterelnök, Tisza Kálmán asztaltársaságában…

Persze Mikszáth csak a Tisztelt Házban szaporította a kormánypárti Fejbólintó Jánosok táborát, tollforgatóként mindig is igyekezett kritikusnak és függetlennek megmaradni. Ehhez persze nem kevés önkritika és önirónia is szükségeltetett, és ő nem is volt híjával ennek. Mikszáth persze nem Katánghy, távol áll tőle, de a negatív hősök is az írók édes gyermekei. Ha jellemében nem is, Katánghy Menyus viselt dolgainak a hátterében, helyszíneiben, mellékalakjaiban mindegyre felsejlenek az író háromszéki és fogarasi képviselői élményei.

És ahogy a mai olvasó Mikszáth és Katánghy, Caragiale és Caţavencu, Duna-part és Dâmboviţa, Országház és Nép Háza, Borontó (Illyefalva-Ilieni) és Körtvélyes-Curtuiuş párhuzamaiba belekábul, a végén már maga sem tudja, hol is leledzik: a mai Románia ez vagy még a régi Magyarország?
Hát akkor valaki mondja meg neki, valaki mondja meg, valaki mondja meg már!

Krajnik-Nagy Károly