„Szeretünk nagy hazugságokban élni” – interjú Farkas Wellmann Endrével

2013. január 04., 10:55
„A szeretetről csak akkor érdemes szólni, ha az tartalommal tud telítődni, és úgy érzem, hogy ezt a 21. század hajnalán érdemes volt kimondani. Mindenki mindenhol imád a szeretetről papolni, a hétköznapjaink valóságában pedig ebből gyakorlatilag szinte semmi nem működőképes.”

– Egész eddigi munkája elismeréseként és tavaly novemberben megjelent L. D. hagyatéka című, hatodik önálló verseskötetéért decemberben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-nagydíját. Korábban e könyv kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a továbbiakban vagy legalábbis a következő évtizedben nem kíván több verseskötetet kiadni. Változtatott a díj ezen az elhatározásán?

– Rendkívüli megtiszteltetésnek érzem, hogy kitüntettek, hiszen egy nagy presztízsű díjról van szó, ráadásul ez az első igazán komoly elismerése huszonkét évnyi irodalmi tevékenységemnek. De a világképemet nem módosította, nem érzem, hogy gyarapodna a mondanivalóm a világról. Az L. D. hagyatéka kötet sok mindent tisztázott bennem, olyan dolgokat, amelyeket lehet, hogy csak így sikerült saját magam számára is egyértelművé tenni. Motiváló jellege viszont van a díjnak. Különben nem azt mondtam, hogy mindenféle kapcsolatot megszakítok az irodalommal, hanem azt, hogy verset nem fogok írni egy darabig. Egyébként azt szokták mondani, hogy az én koromban minden valamire való költő vagy halott, vagy halhatatlan... Nem kell nekem feltétlenül verset írnom.

– Immár három esztendeje Gyergyóalfaluban tanít. Menynyire érzi az elismertséget idehaza?

– Semennyire. Nem az elismerés tart itt. Nagyon szeretem a munkámat és a tanítványaimat, nem tudnék tőlük elszakadni. Ezek olyan morális vállalások és kötődések Alfaluhoz, amelyek – bár többször megfordult a fejemben – nem engedtek elmenni. Nem költőként tartanak nyilván Alfaluban, bár a tanítványaim tudnak az irodalmi tevékenységemről. Végül is ehhez kapcsolódik, hogy a baráti kapcsolataim révén – akár a Kimenő Fesztiválon, akár az általunk szervezett irodalmi körökön – elismert kortárs írókkal, költőkkel ismerkedhetnek meg az itteni fiatalok. Azt hiszem, minden máshoz roszszabbul értek, mint a kultúraszervezéshez és a tanításhoz, és úgy érzem, csak a munkámat végzem, semmivel sem többet. Nem várok elismerést, sőt az sem zavar, ha ez időnként egyesek nemtetszését váltja ki.

– Miről szólnak a 2009-es Lucius Domitius lázbeszéde „folytatásaként” megjelent L. D. hagyatéka versei?

– Az alapkérdés az volt: ha Néró sorsa és néhány cselekedete máskor és máshogyan formálódik, hogyan nézne ki a mai Európa? Azt látom, hogy a kereszténység morális válságon megy keresztül, mert bár az elnevezés Krisztus követését jelenti, a keresztény világ nem a krisztusi úton halad. Az vetődött fel bennem, mennyivel lenne másabb a mai Európa, ha az egyház nem úgy intézményesül, ahogyan megtörtént: ha hangsúlyosabb lenne a jézusi tanítás és visszafogottabb a Pál apostoli értelmezés és menedzsment, hogyha a szeretetet nem azért tűzzük zászlóra, hogy lobogtassuk.

Mert ez a szó ma már semmit nem jelent. A szeretetről csak akkor érdemes szólni, ha az tartalommal tud telítődni, és úgy érzem, hogy ezt a 21. század hajnalán érdemes volt kimondani. Mindenki mindenhol imád a szeretetről papolni, a hétköznapjaink valóságában pedig ebből gyakorlatilag szinte semmi nem működőképes. Úgy érzem, hogy a világunk aljas és hazug, rombol, ezzel találkozom nap mint nap, és képtelen az újjáépülésre, de pusztulása közben még megpróbálja vélt értékrendjét valamilyen formában fenntartani és propagálni vagy eladni, ha tetszik. És ezen az eladásgondolaton is érdemes egy picit elmélázni.

– Néró császár, vagyis Lucius Domitius költői hagyatékának rekonstrukciójaként is felfogható a kötet. Mit akar üzenni a költő, és miért éppen e történelmi személyiséget választotta „eszközéül”?

– Tudjuk, hogy Néró sosem akart császár lenni, belekényszerítették ebbe a helyzetbe. Tudjuk azt is, hogy alapvetően művészi ambíciókat dédelgetett magában, de tehetsége még arra sem jogosította fel, hogy középszerű legyen. Egyfajta szegénységnek vagy akár életképes őrületnek is tekinthető, hogy felgyújtotta Rómát, amikor meg akarta írni a Trójáról szóló eposzát, és rádöbbent, hogy addig még sosem látott égő várost. Állítólag az egyik dombról nézte, ahogyan Róma lángokban áll, és rettenetesen élvezte.

Ennek az őrült gesztusnak számomra sokkal mélyebb üzenete van, mert Nérónak ugyanakkor az is volt a célja, hogy újjáépüljön a város. A történelem során sok példa volt nagy égésekre, és a pusztulás mindig valamilyen megújhodást követelt. Miután leégett a züllött Róma, egy kicsit más lett a világ. Az egyik versben éppen azt mondom el, hogy márpedig Róma még egyszer égni fog, mert Európának és az emberiségnek ebben látom az esélyét a jövőre. Hiszek abban, hogy valamilyenfajta erkölcsisége kell legyen a világnak, s itt értsünk egyszerűen egy olyan morális értékrendet, amely hogyha válságba is kerül és megbukik, képes a maga helyére valami újat kitermelni. Valami újat, amitől még egy kicsit megéri embernek lenni a Földön.

– Még kéziratban volt a kötet, amikor megemlítette, hogy sokan fel fognak hördülni ezeket a verseket olvasva...

– Bejött. Érdekes viszont, hogy a felhördülők többsége is egyetértett velem, bár azt mondták, ejnye-bejnye, így nem lehet beszélni. Várható volt, hogy sokak nemtetszését fogja kiváltani, mert szeretünk nagy hazugságokban élni, szőnyeg alá seperni mindent, és úgy gondolni, hogy amivel nem foglalkozunk, az nem is jelent problémát. Ami pedig kényelmetlen, azzal azért nem nézünk szembe. De ott van a szeretet és a megbocsátás mint kínálkozó megoldás bármire... Szent Pál óta kézenfekvő kulcsszó a szeretet, aminek leple alatt bármit el lehet követni.

– Érződik már Róma füstje?

– Számomra igen. Tudom, hogy Rómának égnie kell. Nem peszszimizmus ez, ellenkezőleg. Hiszek abban, hogy az őrület után mindig letisztulás és rend következik. Nem tudom, mi lesz az égés után – lehet, hogy akkor majd újra úgy gondolom, hogy érdemes verset írni. És persze, Róma itt is metafora... 

Balázs Katalin


 

Farkas Wellmann Endre

1975. május 22-én született Marosvásárhelyen. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett filológia–idegen nyelv szakon, 1998 júniusában a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium újságíró szakán diplomázott, majd 2007-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–néprajz szakán szerzett tanári oklevelet, majd mesteri fokozatot kultúrakutatásból.

Diákként kezdett publikálni és lapot szerkeszteni, számos sajtóorgánumnak volt a belső és külső munkatársa, de vezetett irodalmi kört, és dolgozott az EMKE-nél és a Kriterion Könyvkiadónál is. Tagja az E-MIL-nek és a Magyar Írószövetségnek, alapító tagja a budapesti Fiatal Írók Szövetségének. Kötetei: A lelkiismeret aluljárói (Versek, Mentor, Marosvásárhely, 1997.), A vágy visszakézből (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999.), Kulipendium (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999.), Könnyűrulett (Kísérleti regény, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000.), Lucius Domitius lázbeszéde (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2009.), L. D. hagyatéka (Versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2012.) Tavaly decemberben megkapta az E-MIL oklevéllel és 2000 euróval járó Méhes György-nagydíját.




 

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat