Szívben őrzött díjak

Harmincnál több, színpadon töltött évet honorál a rangos kitüntetés. Meglepetéssel fogadta, vagy számított rá?

Tudtam, hogy több éve jelöltek erre a díjra, de õszintén meglepett a döntés. A Jászai-díj olyan szakmai elismerés, amely megerõsít a hitemben, hogy érdemes volt ezt a harminchárom évet rózsákon és töviseken keresztül is végigvinni.

Mit érzett, amikor a nevét hallotta a Szépmûvészeti Múzeumban tartott ünnepségen?

Természetesen örültem az elismerésnek. De tudni kell, hogy én soha semmit nem a díjakért tettem. Végzem a munkámat, és örvendek, ha van munkám. Természetesnek tartom, hogy a színészmesterség a dolgom, ezt kell csinálnom: amíg igény van rám, amíg hívnak, megpróbálok megfelelni és a legjobb tudásomhoz mérten eleget tenni a felkérésnek. Meg kell említenem azt is, hogy számomra nem kevésbé fontos az itthon, Erdélyben kapott Kovács György-díj sem. Ami ugyan a szûkebb pátriám díja, de értékében közel ugyanaz.

Ha nem kitüntetésre, akkor szerepre vágyhat egy színész. Van eddig nem teljesült szerepálma?

Nem mondom, foglalkoztatott a pályám során, hogy ezt vagy azt a szerepet milyen jó lenne eljátszani. De nincsenek konkrét szerepálmaim. A rendezõk is, a színházam is elkényeztetett, s bár voltak hullámvölgyek, sok remek szerepet játszhattam. Ennek is köszönhetõ, hogy megkaptam a Jászai-díjat.

Színpadi munkája mellett több filmszerepre is felkérték.
Igen, az egyik legkedvesebb filmemlékem, amikor Hunyadi Lászlóval a Törvénytelen címû filmben Daniel Olbrychski testõreit játszottuk. Csodálatos élmény volt vele és Cserhalmi Györggyel dolgozni. Mindketten a szakma tudorai voltak, minden mozdulatukat, szemöldökrándulásukat figyelni kellett és tanulni, annyira ismerték és imádták a játékot.

Visszautasított már szerepet?

Mindegyik felkérésnek örvendek, de nem bólintok rá hûbelebalázs módjára. Általában elõször elolvasom a szövegkönyvet, aztán beszélgetek a rendezõvel, hogy neki milyen elképzelései vannak, és csak utána döntök. Igen, voltak már szerepek, amelyeket nem játszottam el, mert nem tudtunk közös nevezõre jutni a rendezõvel.

Magyarországi színházakban játszva milyen tapasztalatokat szerzett?

Ilyen szempontból a sors kegyeltje voltam, Budapesten három színházban is játszottam, több éven át. Tatabányán és a Szarvason is vendégszerepeltem. Nem panaszképpen mondom, de néhány évem ráment erre, és azok, akik irigyelnek érte, nem jól teszik. Mert volt olyan hét, amikor háromszor utaztam Budapestre, és háromszor haza. Az oda-vissza ezer kilométer kifacsarja az embert. De mindemellett örvendek, hogy sikerem volt, örvendek, ha valaki azt mondja, szüksége van a munkámra.

A hazai közönséggel milyen a kapcsolata?

Hálás vagyok, mert én nemcsak a szakma díjazottja vagyok, hanem a közönségé is. Most hirtelen három, a szívemhez legközelebb álló díjra gondolok: Nyárádszeredán az Egerek és embereket játszottuk, Steinbeck darabjában sok szó esik arról, hogy Lennie szereti a nyulakat – a tapsnál egy élõ nyulat kaptam. Zetelakán egy székely legény a bicskáját ajándékozta nekem, mondván, „a mûvész úrnak olyan rossz bicskája volt a színpadon, hogy én szégyelltem magam, vegye el hát az enyémet.” Stockholmban egy néni egy doboz almásrétest nyújtott át azzal, hogy „ezt a társulatnak szántam, de mivel maga tetszett a legjobban, magának adom”. Ezek azok a közönségdíjak, amelyeket a szívem mélyén õrzök.