A szövegkönyv szerint a darab „játszódik Budapesten, valamikor ’86 és ’94 között, a magyar jelen félmúltjában, egy átlagosan lepusztult bérház belső udvarán, körfolyosóin és kapualjában”.

Nem kell azonban öt perc, hogy ráébredjünk: itt játszódik ez a Rogériuszon vagy bármely tetszőleges lakótelepen, épp tegnap vagy holnap. A lakások cipősdoboz nagyságúak, a villany nem ég, csak annál, aki elég ügyes ahhoz, hogy lopja, a díjbeszedő pedig éjnek évadján érkezik leolvasni az órát, nappal ugyanis már nem mer.

El kell bújnia az ajtó mögé azonban, amikor a pincéből két alak röpül ki, hátuk mögött irtózatos robbanás és füst. Kokker Lajos „belehangtompítózott a piskótába” valakit Rigó János cukrászüzemében, vagyis a bérház alagsorában. A hulla csendesen égni kezd a jobb napokat látott süteményes kemencében, Rigó úr pedig bezárja a kaput, és a robajra elővánszorgó lakókkal közli: senki nem megy sehová. Legalábbis, amíg ki nem sül a rétes.

Ebben a helyzetben, a pincéből állandóan kihallatszó tűzropogással, a parázs réseken kiszűrődő fényében ismerjük meg ezeknek a fülkeszerű lakásoknak a népét. Abszurd alakok, mégis mindegyikükkel találkoztunk már saját tömbháznegyedeinkben.

Ott van az alkoholista férj a kicsapongó asszonykával s az állandóan ordító kisgyerekkel, a nagyobbik gyerek, aki vagy különleges képességekkel rendelkezik, vagy simán beteg, a lecsúszott szépasszony, a magát hatósági közegnek képzelő és ehhez mérten kifinomult beszédmodort erőltető díjbeszedő, a sapkás bácsi, a kötöznivaló bolond – hogy csak néhányat említsünk. Csak az én lépcsőházamban megtalálható mindegyik. Közben pedig ott kujtorog a pincében a hulla – ismerik azt a mondást, hogy mindenkinek van pár csontváz a padlásán?
Világosan látszik, hogy a szerepek sorsa válogatón dőlt el.

A színészek mindegyike természetesen hozza a rá osztott karaktert, és a felolvasószínházi „próbáknak” köszönhetően a baki is nagyon kevés. Pál Hunor olyan a retardált szupergyerek, Elemérke szerepében, mintha világéletében ezt csinálta volna, és fiatal prózai színésztől szinte el sem várható módon ura a testének – úgy mozog, ugrál, mászik a díszletben vagy rajta, mint egy kis majom. Dimény Levente eszelős nevetésétől kiver a veríték, Herman Ferenc pedig éppolyan félelmetes Kokker úrként, mint amilyen bárgyú.

Az egész gárda olyan összeszedetten játszik, mozog a színpadon, mint egy jól megkoreografált balettkar, ez pedig elsősorban a rendező munkáját dicséri. Bár a darab a végére kaotikussá, nehezen követhetővé válik, a befejezés – amely egyébként rendezői bravúr, nincs benne a mű szövegében – filmszerű élménynyel ajándékozza meg a nézőt. Megéri jegyet váltani arra a darabra, amelyet a váradi közönség – isten tudja, mióta először – ötször tapsolt vissza.