Nekrológ – A békességre törekvő ember

A megváltoztathatatlannal való szembenézés ügyetlenné tesz, hiába nem akarod: naponta Kötő Jóska szenvedésére kellett gondolnod. Az ünnep megoszthatatlan öröme napi teherként nehezedik rád. Meglep és megriaszt, mennyire személyessé tud válni a saját leheleted, amikor a szenvedő másikra gondolsz, akinek váratlanul akadozni kezdett és súlyossá lett minden egyes lélegzetvétele.  

Valamikor a nyolcvanas évek utolsó harmadában találkoztam vele először személyesen, amikor a Kolozsvári Magyar Színház igazgatójaként kísérletet tett arra, hogy fölvegyen a társulatba. Nem sikerült, de nem rajta múlott, engem viszont már az is lenyűgözött, hogy egyáltalán megpróbálta.

Később, a politikai változásokat követően kollegák lettünk mégis, nagyon rövid időre, őt ugyanis az erdélyi kultúra egésze iránti felelőssége a művelődés-szervezés irányába vitte. Elképesztő energiával és derűvel dolgozott, és azzal a mindig is irigyelhető hittel, hogy a legkülönbözőbb módon gondolkodók között létre lehet hozni a megértés, elfogadás és értelmes beszéd terét, bármilyen szűk és tünékeny legyen is az. 

Középre állt, közvetített, indulatokat tompított: a közösség érdekét és boldogulását soha nem látta ellentmondásban levőnek az egyénével. Félek, magával vitte ezt a tudást. Nincs emlékem arról, hogy valaki is haraggal vagy keserűséggel emlegette volna őt előttem. 

Ő tudott a legtöbbet az erdélyi színjátszásról. Bármit is tett volna, és nagyon sokat és sokfélét tett, a színháztörténeti kutatómunkát, számomra mindig bámulatos módon, soha nem árulta el. 

Felfedezéseiről örömmel és lelkesedéssel számolt be, mint legutóbb is, a Színjátszó személyek Erdélyben megírásakor. Munkáját nemcsak hozzáértéssel, hanem szeretettel is végezte.

Embereket tartott számon, velünk élőket és eltűnteket, mert egymás figyelmes számon tartása tesz bennünket valóságosan emberré. Emlékszem, amikor Senkálszky Bandi bácsi, mint utóbb kiderült, utolsó születésnapján megkeresett és finoman figyelmeztetett kötelességünkre: vele együtt látogattuk meg a nagy öreget, aki szinte csak lélek volt már, olyannyira elfogyott a teste. Ezt a legutolsó, minden részletében megrendítő és valahogyan mégis boldog találkozást is neki köszönhetem.

Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy aki a felebarátját abban segíti, miképpen Kötő József tette sokunkkal, hogy a szó legmélyebb értelmében ember legyen, bizony nagy dolgot visz véghez.

Előttem van derűje, finoman lehajtott feje és mosolya, tiszta, olykor majdhogynem gyermeki nevetése.

Az Evangélium a békességre törekvést a boldogság forrásának tartja. Szelíd örökség, a legfontosabbak közül való.

Visky András

A szerző a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-helyettese