És bármilyen fejlett is a digitális grafika, ami ellen szemernyi kifogásom sincs egyébként, a bábfilm önmagában semmivel sem helyettesíthető. Szerencsére vannak még olyan filmesek, ha nem is sokan, akik képesek gyerekfejjel gondolkodni, és szívesebben pepecselgetnek, akár évekig néhány babával meg makettel, minthogy az egészet rábízzák egy tapasztalt grafikuscsapatra, és létrehozzanak valami teljes mértékben anyagtalant.

Persze manapság már szinte szégyellnivaló, ha valaki „csak” két dimenzióban próbál animációs filmet eladni, de úgy tűnik, ezen a fronton sincs semmiféle akadály: ki mondta, hogy bábfilm nem lehet 3D-s? Igaz, ilyennel még soha senki nem próbálkozott, de mindent el kell kezdeni valahol.

Először is szögezzük le: Henry Selick nem Tim Burton valamelyik álneve. Tanítványnak, tisztelőnek annál inkább nevezhető, de legutóbbi munkájával, a Coraline-nal végleg bebizonyította: a mester nélkül is sokra képes. A két filmes legnagyobb közös sikere az 1993-as Karácsonyi lidércnyomás (Nightmare Before Christmas), amelyet sokan mai napig a kócos hajú maestrónak tulajdonítanak, annyira jellemző a stílusa, ám az igazság az, hogy Burton itt hivatalosan csak a sztorit hozta – persze ez nem jelenti azt, hogy ne ellenőrizte volna a munkát.

A Coraline esetében azonban rá már nem is volt szükség. Selick csapatával „kézzel készített világot” teremtett (a film egyik szlogenje), amely a kezdő képsorokban külön értelmet is kap: egy hosszú ujjú robotkéz tűvel, cérnával és egyebekkel egy babát alakít át egy másik babává, valahogy úgy, ahogyan nagymama foltozta gyerekkorunkban a feslett rongybabákat. A végeredmény egy kislányalak, amely kísértetiesen hasonlít egy „igazi” kislányra, Coraline-ra. Az ifjú hölgy anyjával és apjával költözik egy hatalmas házba (ó, hány horrorfilm kezdődik így!), és éli a kiskamaszok életét, magyarán látványosan unatkozik.

Szülei botanikusok, akik épp egy növényekről szóló könyvön dolgoznak, a gyereket pedig legjobb esetben is egy „Menj már, játssz valamivel”-lel szerelik le, ha szegényke megpróbálja magára vonni a figyelmüket. Egészen addig tart Coraline szürke élete, míg fel nem fedez a házban egy titkos ajtót, amely egy másik világba vezet. Persze, tudom, ezt a motívum is nagyon ismerős. De Coraline másik világa nem is annyira más, mint az igazi: pont olyan, és mégsem. Sokkal izgalmasabb, színesebb, jobb. Ebben a világban a szülei mindig foglalkoznak vele, anyja nem rendel készételt, hanem mindennap főz és süt, apja zenél, feltalál, és fantasztikus növényeket termeszt varázskertjében a kislány örömére.

Eddig tart a mese ártatlanabbik része. Bár el lehet vitatkozni azon, hogy a Grimm testvérek meséi egyáltalán valók-e gyereknek, az a horror-thriller-fíling, ami innentől Selick filmjét belengi, még egy felnőtt számára is ijesztő, még ha rossz álmai nem is lesznek tőle. A másik anyu egyetlen kérése a kedvességért cserébe ugyanis annyi, hogy a kislány szó szerint varrjon gombokat a szeme helyére. Hogy ezzel mit akar elérni, azt már nem árulom el, annyit azonban igen, hogy a hölgy a látszat ellenére nem tartozik a szuperanyuk sorába.

Minden rémületet fölülír azonban a rendező színekben és formákban tobzódó világa, ahol minden sarok mögött furcsábbnál furcsább karakterek leselkednek, és semmi nem az, aminek látszik. Selick szereplői bármelyik élőszereplős moziban megállnák a helyüket: éppolyan háromdimenziósak, mint maga a film. Mi pedig, 3D-szemüveggel vagy anélkül, garantáltan sokáig nem fogunk pislogni a filmanimációhoz mérten hosszú, több mint másfél órás játékideje alatt. A Karácsonyi lidércnyomás Halloween-faluja nem volt piskóta, de Coraline „másik otthonával”, a csoda-virágoskerttel, a külföldi szomszéd egércirkuszával, a két kiöregedett dizőz szomszédaszszony nappalijával csak Burton Halott menyasszonyának alvilága vetekedhet.

A történet egyébként adaptáció: egyre többen ismerik és kedvelik mifelénk is Neil Gaiman regény- és képregényírót. Olyan filmeket köszönhetünk burjánzó képzeletének, mint a Tükörálarc, vagy a két évvel ezelőtt világsikert aratott Csillagpor – nem beszélve a kritikusok kedvenc képregényéről, a Sandmanről. Az ő műve tehát Coraline rémisztő, csodás, sötét és bájos meséje is. Horror, fantasy, varázslat és egy kislány útja az önmegismerés felé, bábokkal: na erre varrjon valaki gombot.