Emberi oldaláról láttatni a Nagy Háborút – Benkő Levente történész első világháborús, galíciai naplót bemutató friss kötetéről

44 éves lévén, Tulics Kálmán kolozsvári m. kir. csendőrtörzsőrmester nem volt hadköteles, de felettese, dr. Apáthy Jenő hadbíró alezredes kérésére elvállalta, hogy a kolozsvári m. kir. 38. honvéd gyaloghadosztály tábori bírósága jegyzőkönyvvezetője legyen Galíciában. Tulics nem harcolt, a tűzvonalba is csak ritkán járt ki – egyszer majdnem letartóztatták, mert kémnek hitték! –, de látta, rögzítette és elénk tárja a harcok során megsebesült és elesett ezrek kínszenvedéseit. Hamar levonta az egyetlen levonható következtetést: ha a háborút kirobbantó politikai és katonai vezérek látnák e sok borzalmat, bizonyára elmenne a kedvük a háborúskodástól.

Tulics naplójának különlegessége, hogy nem a hadműveleti, harcászati, hanem az emberi oldaláról láttatja a háborút. Katonák és civilek, galíciai népek, így lengyelek, ruténok, zsidók életének keserves, sőt drámai időszaka rajzolódik ki, más-más vallású és nemzetiségű emberek egymáshoz viszonyulásáról, emberek másságképéről szerezhetünk tudomást.

Merthogy – s ez más hasonló emlékezésben is előfordul – a katona is elsősorban ember, aki látja és belátja, hogy alattvalói, nemzetiségi, vallási, másmilyen hovatartozástól függetlenül a férfinép színe-virága vált a hatalmak szembenállásából fakadt értelmetlen öldöklés áldozatává. Olyan társadalmi korrajzot találunk Tulics Kálmán naplójában, amely a háború kevésbé ismert arcát tárja elénk. Amiben kétségkívül a naplóban látható képek is sokat segítenek.

– Munkásságod tekintélyes részét képezte, képezi a történelem élő tanúinak megszólaltatása. Gyakorta elhangzik, hogy a történelem megismertetéséhez, a közösségi emlékezet fenntartásához is elengedhetetlen a személyesség: egyéni sorsokon, történeteken keresztül lehet igazán közelíteni az elmúlt korszakokat a mostani nemzedékekhez. Tulics Kálmán naplója műfajából eredően eleve személyességet hordoz, vajon miként segíthet az olvasónak közelebb kerülni az első világháború szövevényes témájához?

– Az ilyen szövegek olvastán mindig olyan érzésem támad, mintha a több mint száz évvel ezelőtti események szemtanúi itt ülnének mellettem vagy velem szemben, és mesélnék a történteket… Az egyéni sorsok feltárása, bemutatása nélkül nem lehet hiteles és teljes képet alkotni a történtekről, s ez mindkét világháborúra, de például az 1956-os magyar forradalomra és az 1989-es kelet-közép-európai rendszerváltozásokra is érvényes. A mi gyermekeink még a kommunista diktatúrát sem fogják soha megérteni, ha nem mesélünk nekik arról, amit mi, szülők és nagyszülők a saját bőrünkön megtapasztaltunk.

Az első világháborús naplóknak és emlékezéseknek is ugyanez a szerepe.

– Tulics Kálmán naplója, visszaemlékezése hová, „milyen sorba” illeszthető az első világháború erdélyi emlékirodalmában?

– Az első világháborús szociográfia legkiválóbb leírásai közé tartozik, és abba a műfajba illeszkedik, amelyik nem a szép-, hanem a tényirodalom eszközeivel tárja elénk, rögzíti a történteket. A Nagy Háború irodalmának szépírói alkotásai, például Kuncz Aladár Fekete kolostor, Markovits Rodion Szibériai garnizon, Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan, Jaroslav Hašek Švejk, Liviu Rebreanu Akasztottak erdeje című remekei közismertek. Távol áll tőlem egyenlőségjelet tenni e szépirodalmi alkotások és szerzőik, valamint a széles közönség előtt teljesen ismeretlen naplóírók és emlékhagyók között, de kétségtelen, hogy az első világégés jobb megismeréséhez Kókay László szegedi önkéntes Iskolapadból a pokolba, Imre Gábor kadét A pokol tornácán, Kovács György közlegény Mesék a Nagy Háborúról, Hans Carossa Naplójegyzetek az 1916. évi román frontról, V. Péter Sándor Csíksomlyótól Berezovkáig (1914–1918), Grigore Romalo Carnete de război 1916–1917, Szőke Zoltán hadapródjelölt Bolond világ volt… 1914–1922, Székely Gyula Képek a szibériai hadifoglyok életéből, Ujházy Sándor Zúgott a Dnyeszter partja című visszaemlékezését, és Tulics Kálmán Élmények és epizódok című naplóját is érdemes kézbe venni.

– Ha a történész emlékirodalmat, személyes feljegyzéseket, vallomásokat dolgoz föl, mi jelenti a munkafolyamat legnagyobb szépségét és legnagyobb nehézségét?

– Az ilyen természetű munkának két nagyon szép része van: az első, amikor az ember rátalál egy-egy ilyen forrásra, a második, amikor valamelyik szak- vagy réteglapban, netán gyűjteményes kötetben vagy külön könyvben kinyomtatva látja. Utóbbi azért különösen nagy öröm, mert azt jelenti, hogy a valamikor egyetlen példányban készült kézirat immár több százas, szerencsésebb esetben ezres nagyságrendű nyomtatott példányban fennmarad, és ismertté válik.

A munkafolyamat kissé nehezebb szakasza a kézirat számítógépes átírása, amihez főleg a nehezebben olvasható, helyenként elmosódott részek esetén türelem és kitartás, nem egyszer jó értelemben vett öszvéri makacsság is kell.

Hiszen az emlékhagyót – esetünkben a naplóírót – és életpályáját, ha tömören is, de be kell mutatni, képbe kell helyezni az olvasót. Az első világháborús galíciai, illetve oroszországi – hadifogság esetén gyakran Urálon túli, szibériai – helységek, folyók, hegyek térképes azonosítása meglehetősen munkás és időigényes folyamat, de biztos vagyok benne, hogy az olvasó annál hálásabb, amikor a földrajzi, illetve személynévmutatóban talál egy-két kiegészítő adatot. Összességében tehát nem könnyű, de annál szebb munka ez.

– A huszadik század történelméről sok ismeretlen adalék kerül elő mostanság is, ami élénken érdekel sokakat...

– Úgy látom, hogy a Nagy Háború századik évfordulója sok ismeretlen adalékot hozott felszínre, sok és kiváló tanulmány, könyv, emlékirat vált közkinccsé. Ugyancsak az első világháborúról Szürke senkik címmel remek és tanulságos film is készült. Újabban a Magyar Nemzeti Levéltár az Orosz Állami Levéltártól átvett több mint 680 ezer második világháborús magyar fogoly személyi adatlapmásolatát tette közzé, s azt tapasztalom, hogy ez is élénk érdeklődést váltott ki az emberek, az egykor elhurcoltak hozzátartozói körében.

Sokan fordulnak hozzám is ilyen-olyan kérdésekkel, ki-ki próbálja előbányászni a fiókok mélyén lappangó régi iratokat, képeket, már amennyire azok még megvannak. Volt, aki azért hívott fel, hogy szóljon: kölcsönadja digitális másolásra és közlésre nagyapja, dédapja első világháborús naplóját. Miért mondom el mindezt? Azért, hogy unos-untalan megismételjem: bármennyire is jelentékteleneknek és felesleges kacatoknak tűnnek, soha senki ne dobjon el egyetlen papírfecnit, fényképet, levelet, levelezőlapot, iratot, de még tárgyat sem, mert mindenik, de kivétel nélkül mindenik hordoz valamilyen adatot, üzenetet a közelmúltról! S ha valaki mégsem akarna megőrizni ilyen „felesleges” holmikat, akkor legalább annyit tegyen, hogy szóljon vagy üzenjen: jöjjenek, és vigyék innen.