A kibertér poétája

Lem nemcsak egy hihetetlenül népszerű sci-fi-író volt, bár az is elég lenne a Parnasszushoz, hanem gondolkodó: bölcselő, filozófus, sőt egy kicsit teológus is – még ha ez utóbbi tán paradoxonként is hat egy olyan ember kapcsán, aki nyíltan vállalta ateizmusát. Talán nem véletlen, hogy nagy filozofikus fantáziájából, a Solarisból épp a mélyen vallásos orosz filmrendező, Andrej Tarkovszkij készített – a könyv minőségéhez méltó – spirituális beavatás-drámát (bár, a hírek szerint, Lem nem szeretett egyetlen, a műveiből készült filmadaptációt sem, a Solaris Steven Soderbergh rendezte újabb verzióját már meg se nézte). Az is törvényszerű volt, nyilván, hogy a kollégák jó része kifejezetten utálta őt, hiszen sosem fukarkodott bírálatban, amikor az általa súlytalannak, gondolattalannak tartott mai sci-fi-művekről beszélt, amelyekből éppen azt hiányolta, ami az ő műveiben megvolt: az emberi egzisztencia jelenlegi állapotára való reflexiót. Természetesen nem lehet éppenséggel magányos farkasnak nevezni a kortárs fantasztikus irodalomban: igazságtalanok lennénk, ha például Ray Bradbury fájdalmasan ironikus antiutópiáit kihagynánk a panteonból.
Lem halála most egy pillanatra újra ráirányítja a figyelmet a modern világirodalom elitista értelmezői által némileg lesajnált, „mostohagyerekként” kezelt fantasztikus literatúrára és a fantasztikum világértelmező lehetőségeire. Én például újra elővettem régi nagy kedvencemet, a Kiberiádát, ezt a sziporkázóan szellemes tündérmesét, s az Elektrubadúr nevű elektronikus poétagépről szóló fejezetben ezt találtam: (Trurl, a tudós) „mindenekelőtt épített egy gépet, amely a káoszt modellezte, és villamos lélek lebegett benne a villamos vizek felett, aztán betáplálta a fény paramétereit, aztán az ősködökét (...) de ha valaki úgy véli, hogy Trurl tévedett valahol, akkor számoljon utána.”
Nos, Trurl nem tévedett.