Kézműveskultusz és hamburgerláz

Silány minőségű termékeivel a nagyipar hatalmába kerítette az élelmiszergyártást is a 20. században. Ez a társadalmilag, gazdaságilag és egészségügyileg egyaránt beláthatatlan következményekkel járó tragikus folyamat indukálta a kézművesség, a személyesség s általában a minőség felértékelődését az euroatlanti kultúrkörben. Legyen szó sörről, borról, szörpökről, olajokról, sajtokról, a kézművesség még akkor is a minőség szinonimája lett, ha akad, aki visszaél e fogalommal. Egyre többen adnak ki szívesebben akár nagyobb összeget egy kézműves termékre, mint fele annyit a nagyiparira.

Különösen áll ez az utcai étkezés, az utóbbi években annyira divatba jött street food első számú slágerételére, a hamburgerre. S nem véletlenül. A kézművesnek mondott hamburgerek összehasonlíthatatlanul jobbak, igényesebbek a nagyipari McDonald’s-vonalnál, arról nem is szólva, hogy mennyivel egészségesebbek. A minőségi hamburger népszerűsége a kétezertízes években tört a magasba Budapesten, s ahogy az lenni szokott, kis késéssel begyűrűzött hozzánk is. Az utóbbi években egyre-másra találkozhatunk a tágan értelmezett Erdélyben, azaz Temesváron, Nagyváradon, Kolozsváron, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Brassóban (hogy csak azokat a helyeket említsem, ahol volt szerencsém magam is „letesztelni” a szóban forgó étket) olyan hamburgerrel, mely akár fővárosi viszonylatban is megállja a helyét. És bizony mifelénk is megjelent a hamburger az igényesebb éttermek étlapján.

Jelen kis írásban az általam meglátogatott két legjobb székelyföldi hamburgerezőről szólnék, az egyik az Eleven névre hallgató, korábban a büszke Best Burger in Town név alatt futó sepsiszentgyörgyi egység, a másik a kézdivásárhelyi Belly Food. Az Eleven nem azért „eleven” mert itt annyira kíméletes a húsfeldolgozás, mintha még eleven lenne az állat, hanem azért, mert az egység a 11-es szám alatt van, s a hamburgeres világban ugyebár dominál az angol nyelv. A névváltozás jó ötlet, mert ha már egyszer az ember tényleg a város legjobb hamburgerét készíti, akkor jobb, ha ezt a vendégek állapítják meg.

Alapjáratú burgert ettem itt, ezt tartom a legjobb „tesztételnek”, nem a spárgával, libamájjal, szarvasgombával, baconnel meg miegyébbel brillírozó csicsás burgereket. Ahogy a magyar gasztroforradalom egyik jeles alakja, Takács Lajos séf mondta, a hamburgerhez kell egy jó minőségű, jól elkészített húspogácsa és egy jó zsemle. E kettő pedig itt megvan: a húspogácsa kiszárításának csapdáját ügyesen elkerülték, a hús kellő vastagságú, remek belevalókat, ízesítőket adnak, s ami szintén nem utolsó szempont: átlag feletti a zsemle. Úgy hallottam, hogy a helyi Diószegi pékségnél süttetik egyeztetés alapján. Az árak mérsékeltek, sült krumplival (megfelelően megsütött mirelit krumplit adnak, mint a minőségi hamburgerezők nagy részében) és salátával együtt 13 lejt fizettünk az ételre. Értékeltük, hogy adnak száz százalékos helyi gyümölcslevet is.

A Belly Foodra a legnagyobb közösségi oldalon figyeltem fel, egyik ismerősöm osztott meg egy meglehetősen rövid cikket arról, hogy Lukács Csaba nevű fiatalember (aki nyilván nem azonos a negyvenes éveit taposó sztárújságíróval), miután kitanulta a szakácsszakmát külföldön, immár itthon kamatoztatja a megszerzett tudást egy saját alapítású street food falatozóban. A hamburger-műfajban náluk van még fejlődni való, mind a hús, mind a zsemle tekintetében, de azért a produkció így is bízvást ajánlható s hadd ne mondjam, összehasonlíthatatlanul jobb a nagyipari változatoknál. Hát még a pulled pork nevű szendvics, amibe hosszú időn át konfitált (zsírban abált), szálaira hulló sertéshúst tesznek némi majonézes–répás káposztasaláta kíséretében. Ez a műfaj remeke volt, minden el volt találva, az arányok, az ízesítés a hőkezelés egyaránt. Az árakra itt sem lehet panaszkodni, a kis adag szendvics 8 lej, a nagy adag hamburger menüben 13,5.

Mindkét egység beltere igényes, hangulatos, az ember jó érzéssel ül le egy gyors ebédre. Mert egy menü elfogyasztása kalóriában egy átlagos ebéd felett van. Ízben is.