Itáliai nagyszerűség

Ha az itthoni éttermek olasz(os) fogásaiból gondoljuk azt, hogy ismerjük az itáliai konyha ízeit, hatalmasat tévedünk. Vegyük például a laskákat. Egészen pontosan nem tudom megmagyarázni, hogy miért épp ezen ételek terjedtek el, váltak divatossá itthon, de félek, hogy a magyarázat egészen prózai lehet. Mondjuk az első étterem feltett az étlapjára öt-hat spagettit, jól ment, elkezdték utánozni, de újítani senki nem mert, akart vagy tudott. Így szinte ráégett az étlapokra a paradicsomos, csípős arrabbiata, a bolognai, amelyet ilyen formában Olaszországban nem is ismernek, a carbonara, amit szintén egészen másképp készítenek, meg egy-két tejszínes, húsos, gombás étel, és ezzel vége.

Pedig az olasz konyha tényleg számtalan változatát ismeri a szószoknak, mártásoknak, melyeket a különböző formájú laskákra öntenek. Nem mindegyik bonyolult, sőt, némelyik szemtelenül egyszerű, pont ez a lényeg bennük. Sokszor mondják, hogy 10 perc alatt a semmiből varázsolnak fenséges eledelt, és ezt ott szó szerint kell érteni. Spagetti és olívaolaj mindig van egy olasz háztartásban, és akkor már csak szét kell nézni, hogy mi akad még. Fokhagyma, chili? Kész is van a fokhagymás, chilis spagetti. Egy kis prézli és szardellamaradék? Máris elkészült a szardellával ízesített, pirított prézlis fusilli, amit ha megkóstol az ember, egyáltalán nem a szegénység jut eszébe, holott nem a gazdagok találták ki. Ráadásul az olaszok a legegyszerűbb ételeiket sem szégyellik, éttermekben is nagyon gyakran találkozni hasonló fogásokkal.

Narancsos-garnélás tészta
Hozzávalók (4 személyre): 40-50 dkg tagliatelle (szélesmetélt), 1 dl olívaolaj, 1 dl narancslé, 4 cikk fokhagyma, 4 tk reszelt narancshéj, 12-16 db garnélarák, chili-paprika (ízlés szerint), só, bors, parmezán, petrezselyemzöld.
Elkészítés: a tagliatellét a csomagoláson előírtak szerint feltesszük főni. A fokhagymát megpucoljuk és apróra vágjuk. Az olívaolajt felforrósítjuk egy serpenyőben, rádobjuk a fokhagymát, majd a rákokat néhány perc alatt megsütjük. A rákokat kivesszük, melegen tartjuk. A fokhagymás olajhoz öntjük a narancslevet, az apróra vágott chilit, sózzuk, borsozzuk és felforraljuk.
A kész laskát leszűrjük, beleforgatjuk a szószba, és beleszórjuk az apróra vágott petrezselyemzöldet és reszelt narancshéjat. Tányérokba szedjük, rátesszük a rákokat és megszórjuk parmezánnal. Azonnal tálaljuk.

Ha Olaszországban van az ember, teljesen természetes, hogy nem szószban tocsogó spagettit hoznak ki, hanem valamilyen szinte „száraz” laskát, ami viszont annyira ízletes, hogy nem győzünk csodálkozni: szinte semmi nincs rajta, mégis elképesztő az íze. Itthon valahogy megszoktuk, hogy ha étterembe megyünk, akkor valami ünnepit eszünk (vagy rántott sajtot), az ünnepi pedig gyakrabban bonyolultabbat jelent, ritkábban különlegeset. Nem nagyon bízunk sem a szakácsban, sem magunkban – megvannak ennek is az okai, hagyjuk is.

Szóval nagyon összetett probléma ez az olasz konyhák Kelet-Európában kérdéskör, s pontosan ezért felcsillant a szemem, amikor a múltkoriban egy étlapon a séf kedvenceként egy garnélás, narancsos tagliatelle volt feltüntetve. Az étteremről jókat hallottam, így bátran rendeltem meg, és valami csodát kaptam.

A narancs héja volt a fő ízesítő, mellette pici szardella, fokhagyma és garnélarák. Minden falatnál újra és újra meglepődtem, hogy mennyire finom és izgalmas a narancshéj, mennyire harmonikus az egész. Természetesen ez létező olasz étel, nem a szakács találta ki. Azt hiszem, hogy Itália különböző tartományaiban annyira mindenből készítenek mártást, hogy már nem is nagyon lehet újat kitalálni…

Muszáj volt itthon is készítenem valami hasonlót. Garnélarákot én mindig tartok a mélyhűtőben, de szigorúan csak nyerset (a nyers rák szürke, az előfőzött narancssárga.) A többi hozzávalót meg egyáltalán nem nehéz beszerezni, akár a sarki boltban is megtaláljuk azokat.

 (egigeropaszuly.blogspot.com)