Az utcai étkezés örök öröme

Amit ma Street Foodként, utcai ételként emlegetünk, az a Ceaușescu rendszertől sem volt idegen. Sosem felejtem el, hogy a nyolcvanas évek elején mekkora szenzáció volt, amikor megjelent a hot-dog, amely – állítom – jobb virsliből készült, mint ma. A kiflit rászúrták egy forró, hegyes vasrúdra, hogy megpiruljon belülről, jóféle klasszikus mustárt tettek bele s adták is az ember kezébe, miután kiállta a sort. S persze már akkor működtek jó kis lángossütődék, miccsezők, pogácsákat, túrós táskákat, burekszerű készítményeket forgalmazó üzletek azok számára, akik gyorsan akartak enni valami megfizethetőt – lehetőleg az utcán.

Az utcán fogyasztott ételek egyre népszerűbbek, hiszen e jelenség konvergens korunk hajszoltságával, erőltetett időspórlásával. S lám, egyre nyílnak a gyrososok, hamburgerezők, lángososok mellett teljesen új műfajt jelentő igényesebb helyek is, mint Budapesten az egzotikus, pohárban felszolgált olcsó leveseket kínáló „Street Food” feliratú levesező vagy ugyanazon imázzsal működő, friss tésztákat kínáló hely – mindkettő a Kálvin tér vonzáskörzetében.

Az ínyenc kalauzok közül többen is szívügyüknek tekintik a műfajt, a TOP 100 gasztrokaland pár évvel ezelőtti kiadványa a Montenegrói Gurman pljeszkavica-büfé tulajdonosaival készített népszerűsítő képriportot (megjegyzem, a hely tényleg kitűnő, a maga műfajának talán legjobbja, minden friss, kitűnő a zsemle és valódi faszénparázson sülnek a húsok). A Dining Guide ezen kívül a következő Top 100-as kiadványának címlapját is az „utcai kajáknak” szenteli, s idén másodízben rendezte meg a „Street Food Show”-t, melyen ezúttal sikerült is részt vennünk.

A rendezvény kiállítói a Hold utcai vásárcsarnok emeleti részén várták az érdeklődőket, mely a mindennapokban az egyik legizgalmasabbnak tartott egzotikus étteremnek, a Lunchboxnak is otthont ad. A koreai kimbapra és japán sushira specializálódott Lunchboxot sajnos zárva találtuk, de helyette megannyi jeles gasztrointézmény kapott ideiglenesen otthont a csarnokban: Sonkaarcok, Gyradiko, Macesz huszár, Bodega, Szimpla Piac. Tumultus volt, annak dacára, hogy adott pillanatban már csak akkor engedtek fel újabb vendégeket, ha valaki távozott. Kígyózott is rendesen a sor mindkét feljáratnál. Végül az Innio bisztró belterébe vettük be magunkat, miután megegyeztünk a  házigazdákkal, hogy tőlük vesszük az italt s máshonnan hozzuk az ételt.

Hamar megállapítottuk, hogy a fizetőkuponok hihetetlenül gyorsan fogynak, annak ellenére, hogy szinte semmi nem volt aránytalanul drága. Sőt. A Kandallóban csapolt „Keserű méz” sör például olcsó volt. Azért mondjunk ellenpéldát is. Eleddig nem mélyedtem el az osztrigák tipizálásában, számomra létezik kisebb, kerek és olcsóbb, meg hosszúkás, nagyobb és drága osztriga. Nos, e nagyobbik féléből 1000 Ft volt egy darab a Budaőrsi Halpiac standjánál, míg ugyanezt az osztrigát a sok csillagos Le Meridien éttermében 700 Ft-ért láttam.

A Halpiacot persze nem a kedvező áraiért szeretjük, hanem a tényleg jó minőségért. Ettünk az olcsóbbik osztrigán (500 Ft) kívül Vénusz-kagylót, rákot, kagylót. Minden finom volt, a kagyló egyenesen pazar. Ettünk még Pho-t és vietnami tekercset a Funky Phonál, kézműves fagylaltot a Fragolatól, ittunk a sörön kívül kézműves szörpöket a Kandallóban, s igen finom kávét a Tamp and Pullnál. A Marmorstein pékség termékei is meggyőztek. Feljegyeztük az Izlelő stand koordinátáit, a szentkirályi biogazdaságot, mindenképpen próbát teszünk majd a termékeikkel. Jó volt eltölteni pár órát e jeles gasztronómiai rendezvényen, addig is, míg eljön az idei Budai Gourmet ideje.