Szárnyaszegett gasztroangyalok

Bár szokások vezérelték, milyen bátor volt azért századokkal ezelőtt népdalhős felmenőnk, aki nem szokott kalickában hálni, csak zöld erdőben járni: simán megkóstolta a fenyőmagot (na jó, lehet, hogy közben madár volt, s úgy könnyű, de az is lehet, hogy csak szárnyalt szabadon, szerelmesen, ki hogy érti, ugye). Nem tudom, a mai erdélyi ember ezt meg merné-e tenni. Nem a szárnyalást, a kóstolást.

Mert valahogy úgy látszik, jó sok erdélyi ember nem kóstolgat össze-vissza: gyanakvóan néz az új ételre, s ha fizet érte, adjanak nagy adagot a pénzéért, hogy legalább lakjon jól. Ne valami himihumi foltot a tányér közepén. Erdélyi ember nem francia, nemcsak a pacatál, de a kagyló, csiga, rák is mind Trianon neki.

Erdélyi ember óvatos, belegondol a dolgokba, s szalmakrumplit rendel rántott hússal, ha néha vendéglőbe megy, abban biztosan nem fog csalódni. De lehet, hogy még jobban belegondol, s inkább megsüti otthon, mert az jobb is, olcsóbb is, fel sem kell öltözni, odamenni, s várni másfél órát feszengve, amíg kihozzák. Erdélyi embernek nagy választási lehetősége nincs is az átlagos erdélyi vendéglőben. Ha gondolatban felelevenítjük az általános étlapot, négy-ötféle levest (hús-, húsgombóc- és pacalleves, parasztcsorba, csülkös bableves), pár főételt (köret szigorúan rizs és krumpli), úgy háromféle desszertet (nagyipari fagylalt, palacsinta, somlói galuska) látunk lelki szemeinkkel. (S felét éppen akkor nem tudják felszolgálni.) A nehezen változó Vendéglői Menüt vélhetőleg a szocializmusban írták még.

Az erdélyi háztartást is igencsak áthatja néhány általános eszme. Ott van például a tejföl eszmeisége. A tejföl alapgondolat, a konyhaművészet mindenhatója, az elfogadás, az odatartozás, az összetartás kifejezője. A tejföl olyasvalami, ami oda jár, amit nem lehet megkerülni. Próbáltak meg valaha a szakács jelenlétében nem tenni tejfölt a töltött káposztára? Ne is próbáljanak. Nem tenni tejfölt a paszuly- és más levesek többségébe, a káposztás-húsos ételekre főben járó bűn, a lázadás tetőfoka. Forradalom. Fegyverropogással járó háború. Ha nem teszünk tejfölt egy olyan ételbe, amelybe tejföl jár, erre valaki percenként fog emlékeztetni. Mert anélkül nem jó az étek. Egyszerűen nem lehet jó.

Aztán – a teljesség igénye nélkül – megemlíthetjük például a kenyér generációkra átörökített eszmeiségét is. Megvan, hogy mihez szoktunk feltétlenül kenyeret enni, ezt a tudást otthonról hozzuk. Ám sokan ma már kénytelenek lemondani a korlátlan kenyérevésről, s ennek rettenetét, kollektív tragikumát mindannyian átérezzük. Az erdélyi embert megcsonkítja, önmaga megélésében korlátozza egy szénhidrátmentes diéta, arról már nem is beszélve, mennyi megjegyzést, firtató kérdést kell elviselnie annak odahaza, aki nem eszik kenyeret. Nem enni kenyeret bizonyos ételekhez az erdélyi ember számára olyan, mint mondjuk fél lábon ugrálva felmenni az udvarhelyi Szent Miklós-hegyre. Nem normális dolog.

A kollektív szokásrendet belső szokások teszik még szigorúbbá. Egy olyan háztartásban, ahol nem szoktak például gombás zakuszkát főzni, ott nem is fognak. Ott a gomba sütve jó, lehetőleg túróval vagy paprikásnak, ismernek valakit, aki evett gombás zakuszkát, de az is azt mondta, hogy rettenetes. Na, ők azelőtt sem főztek gombás zakuszkát, de azután sem fognak. És ugyanígy: ahol nem szoktak fahéjas palacsintát enni, csombort tenni a hordós káposztába, hagymakarikát a rakott krumpliba, paprikát a házi kolbászba, ott bizony jó eséllyel egyszer sem fognak. Apropó házikolbász: nagy téli ünnepünk, a disznóvágás valóságos belső gasztrotörvénykönyveket követ – a legkisebb elhajlást sem engedélyezik a munkálatokat levezénylő asszonyok. Semmi sem lehet másként, csak mindig ugyanúgy, még akkor sem, ha esetleg már évek óta senkinek sem ízlik igazán valamely végeredmény.

Mi tagadás, gyakorta önmaguk és egymás szárnyát szegik mifelénk a gasztroangyalok.