Az amerikai érdekbarátság árnyékában Románia számára jelenleg nincs semmiféle nemzetközi visszatartó erő, ami megálljt parancsolhatna a minden szinten elharapódzott magyarellenességnek. Mai helyzetünk persze nem újdonság, hiszen volt már ehhez hasonló az elmúlt száz évben. A két világháború között például az erdélyi polgármesteri hivatalokban nagybetűs román feliratok hirdették, hogy csak románul szabad beszélni, vagy a Regátból hozzánk telepített román tanító saját kénye-kedve szerint verhette a magyar gyerekeket. A közösségi jogtiprások területén a Ceauşescu-rendszer a mai állapotokon is túltett. De már az önmagában abszurd, ha azt kell méricskélnünk, hogy egy szabadnak mondott európai uniós tagországban mennyivel van több közösségi joga az erdélyi magyarságnak, mint a kommunista diktatúrában. Rögtön le is szögezhetjük: nem sokkal! Mindössze annyival jobb a helyzetünk, hogy akik már nem tűrik a megaláztatásokat, szabadon távozhatnak az országból. Valószínűleg éppen ez a „szabadság” motiválja magatartásában a kisebbségellenes román kormányokat, hogy az erdélyi magyarok közül minél többen hagyják el szülőföldjüket. Az elszórványosodott településeken ugyanis már „nincs velünk baj”, a hatalom nem tart tőlünk. Bukarest szempontjából a baj a tömbvidékekkel van, ezért most Székelyföld ellen folyik a „háború”.

Kialakult helyzetünkért azonban nemcsak a többségi román politikai osztály a felelős, hanem a megkérdőjelezhető hatékonyságú érdekérvényesítő munkát végző magyar vezetőink is. Annak idején, amikor még tétje volt az RMDSZ „miniparlamentjének”, a Szövetségi Képviselők Tanácsában (SZKT) igen kemény viták folytak arról, hogy az RMDSZ-nek a román hatalmat támogató politikája helyett kőkemény külpolitikai építkezést kellene folytatnia, hogy semmilyen módon ne legitimálja a magyarellenes bukaresti törekvéseket. Mindez akkor süket fülekre talált, és az 1996-os hatalomra lépés óta folyik az „egy lépés előre, kettő hátra” nevű történet, aminek nyomán nemhogy autonómia nem született, hanem immár politikai foglyaink is vannak, és a román államhatalom ott tesz keresztbe a magyar közösségnek, ahol éppen tud.

A közösségi hálón fogalmazta meg találóan egy erdélyi magyar egyetemi tanár, hogy az úzvölgyi temetőkisajátítás után bármi megtörténhet. Akár az is, hogy a csíksomlyói Nyeregben a Hármasoltárt sajátítja ki a román hatalom, és a közelében ortodox kolostort épít. Miért ne tehetné meg? Ha egy országban jogi szempontból már semmit nem jelent egy magyar önkormányzat tulajdonában levő temető, akkor értelemszerűen Székelyföld bármely más területét is ki tudják sajátítani, amihez a többségi államapparátus olyan birtoklevelet hamisít, amilyent akar. Jogállami körülmények között ez nyilván kivitelezhetetlen volna, de tudjuk, Románia nem jogállam.

Van, aki úgy vélekedik, hogy a kormánypártokkal történő RMDSZ-es szakítás első látszatra több hátránnyal, mint előnnyel jár, mert az állam még inkább „betart” az erdélyi magyarságnak. De ez csak a látszat, hiszen eddig is ez történt, annyi különbséggel, hogy a „húzd meg, ereszd meg” politika némi kedvezményeket is biztosított a magyar közösség számára. De csak annyit, hogy magyar szempontból is látszólagos értelme legyen a kirakatpolitikának. Mára azonban mindenről lehullt a lepel.

Talán éppen az úzvölgyi katonatemető körüli botrány ébreszti rá az erdélyi magyar érdekképviseletet arra, hogy az eddigi, kormánytámogató út járhatatlan. Helyette a belső összefogáson alapuló hatékony építkezés, önszerveződés és az erős külpolitika hozhat eredményt. Az erdélyi magyarságnak kell lerántania a leplet arról a Romániáról, amely éppen magyar segítséggel építette ki a kisebbségi jogok szempontjából nemzetközileg agyonszajkózott „mintaállami” nimbuszt.