Persze a tiszteletre méltó kort megélt, 96 éves korában elhunyt volt uralkodónak egykori államfői minőségében kijár az állami tiszteletadás, azonban a médiának és a politikumnak is sikerült olyan mértékben átesnie a ló túloldalára, hogy az már a tragikomikum határát súrolja.

A bukaresti sajtó és a politikai osztály elsöprő többsége ugyanis úgy viszonyul a halálesethez és a temetési szertartáshoz, mintha Románia 1947-ben nem tért volna át a köztársasági államformára, hanem még ma is „aktív” királyság lenne. És ehhez semmi köze annak, hogy Mihály ezelőtt 70 évvel a kommunisták által kényszerítve, zsarolás nyomán mondott le a trónról. A kommunizmus időszaka ugyanis – legalábbis hivatalosan – 1989-ben véget ért, azóta pedig föl sem merült komolyan a királyság visszaállítása. Sőt a polgárok azzal is legitimálták a köztársaságot, hogy azóta összesen már négy államfőt választottak meg közvetlen szavazással.

Persze elvileg könnyen kitalálható, mi a médiahisztéria oka. Egyrészt a koronás fők viselt dolgai ma is a legnépszerűbb bulvártémák közé tartoznak, hiszen az uralkodók, hercegek, főurak világát az egyszerű emberek elsöprő többségének szemében még ma is valamilyen titokzatosság lengi körül. A brit királyi család tagjainak mindennapjai világszerte százmilliókat érdekelnek – így aztán a román sajtó maximálisan kihasználja, hogy a románoknak van saját királyi családjuk, amelynek viselt dolgai iránt sokak érdeklődnek – főleg, ha folyamatosan fenntartják iránta az érdeklődést.

Másrészt viszont az is megbújhat a csapból is a volt király és a királyi család életéről szóló riportok mögött, hogy sokak szemében a királyság valamilyen – valójában sohasem létezett – egykori nagyság megtestesítője. A propagandagépezet már megpendítette, hogy Románia számára a két világháború közötti időszak volt az igazi aranykor – ami annyiban valóban igaz, hogy az első világháború után a győztes nagyhatalmak kegyéből Bukarest ölébe hullott Erdély kihasználásával sikerült soha nem látott jólétet teremteni az Ókirályságban.

Hogy a korszak botrányoktól volt hangos – amelyek első számú főszereplője maga az akkori király, II. Károly volt, aki nőügyei miatt először lemondott a trónról kiskorú fia javára, majd visszatért, és 1938-ban a pártokat betiltva királyi diktatúrát vezetett be – elsikkad, hiszen az azóta eltelt idő, illetve a kommunizmus és a posztkommunizmus testileg és lelkileg is nyomorgató évtizedei más fényben, különleges aurában tüntetik fel, megszépítik az akkori eseményeket.

Bár az elhunytakról nem illik negatívumokat mondani, a hisztéria ellensúlyozása érdekében muszáj megjegyezni, hogy trónra kerülve maga a fiatal Mihály király is sokáig csupán koronás biodíszletként asszisztált az Antonescu-féle, kezdetben a legionárius mozgalom által is fémjelzett fasiszta diktatúrához, legitimálva azt. Az általa kezdeményezett, 1944. augusztus 23-i kiugrás a második világháborúból ugyanakkor valóban méltánylandó lépés – csak irigykedhetünk, hogy kormányzónknak, Horthy Miklósnak ez október 15-én nem sikerült, bár Mihály az ország szovjet megszállását, a kommunista rémuralom bevezetését és a száműzetést végül ezzel sem kerülhette el.

A politikum hozzáállása pedig végképp álságos. Hiszen a királyt a jelenleg kormányzó koalíció fő erejét adó szociáldemokraták jogelődei üldözték el, majd jelenlegi tiszteletbeli elnökök, akkori első számú emberük, Ion Iliescu tiltatta ki az országból 1990 után. Ehhez képest most háromnapos nemzeti gyászt hirdettek, és felvonulást is szerveztek a volt király emlékére.

Másrészt persze a királyi temetés körüli felhajtás gerjesztése még jól is jöhet a kormányoldalnak, hiszen azzal legalább részben sikerülhet elterelni a figyelmet a botrányokról, az igazságügyi törvények módosításáról és a gazdaságot feje tetejére állító intézkedésekről.

Arról nem is beszélve, hogy a mostani királypárti felbuzdulás ellenére nem vennénk mérget arra, hogy bármely politikai erő könnyedén beállna a királyság visszaállítása mögé. Hiszen a jelenlegi rendszerben az erős, állampolgári felhatalmazással bíró államfő kulcsszerepet játszik az ország politikai életében. Ha például egykori pártja ellenzékbe szorul, akkor – hiába áll hivatalosan a pártok fölött – az ellenzék vezérének szerepét is felvállalhatja, ahogy az most is történik.

Ezért nehezen hisszük, hogy erről a lehetőségről bármelyik párt csak úgy lemondana. Céljuk így csupán annyi, hogy fürdőzzenek egy kicsit az uralkodót övező szimpátiában és közmegbecsülésben.
Mindezek miatt kijelenthető: nem csupán visszás, de egyenesen az egykori király emlékéhez méltatlan a most zajló, az országot operettkirályság szintjére süllyesztő hisztéria.