A 2019-es nemzeti összetartozás napján ugyanis kijelenthető: óriási lehetőségek nyíltak az erdélyi magyar közösség számára arra, hogy egyrészt szabadon tartsa a kapcsolatot a magyarországi és a többi elszakított országrészben élő nemzettársaival. Másrészt pedig – és ez talán még fontosabb – arra, hogy magyar állampolgárként szülőföldjén élve kihasználhassa a Budapest által elindított oktatási, gazdasági és mezőgazdasági fejlesztési támogatások előnyeit. Mindezek – amennyiben hatékonyan képesek vagyunk kihasználni őket – nem csupán a szülőföldön való megmaradást segíthetik elő, hanem az anyagi és számbeli gyarapodást is.

Csakhogy mindezzel szemben állnak a román állami és önkormányzati intézmények egyre intenzívebb és durvább magyarellenes lépései. Az igazságszolgáltatás – a bíróságok és ügyészségek – következetesen és büntetlenül alkalmazza a kettős mércét, amikor legitimálja az őshonos magyar nemzeti közösség anyanyelvi feliratai és nemzeti jelképei elleni támadásokat. Gondoljunk csak arra, hogy jogerős bírósági ítélet mondja ki: a Kovászna megyei megyeháza üléstermében gyakorlatilag a világ összes zászlaja kihelyezhető, a magyart és a székelyt kivéve, illetve hogy az illetékes nagyváradi ügyészség szerint nem meríti ki a közösség elleni uszítás bűncselekményét az, ha valaki nyilvánosan felgyújt egy magyar zászlót.

Mindeközben a legfelsőbb szintű magyar állami beavatkozásra volt szükség, hogy megmenthessék a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumot a felszámolástól, a szintén marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetemen pedig lelkes állami támogatással zajlik a hatályos törvények semmibevétele, már ami a magyar főtanszék létrehozásának kötelezettségét illeti. Emellett az Erdély, a Partium és a Bánság román megszállás alá kerülésének századik évfordulója alkalmából megrendezett, még mostanában is zajló rendezvényeken tombol a történelemhamisító sovinizmus, amely a települések hagyományos arculatára is kihat. Nagyvárad főterén például az akkor több mint 90 százalékban magyarlakta város 1919-es román megszállásának – amit a románok bődületes hazugsággal „felszabadításként” emlegetnek – emlékére mostantól négy, a város román uralom alá kerülését előmozdító román személyiséget ábrázoló szobor is hirdeti a román uralmat, miközben a város mintegy 50 ezres, őshonos magyar közössége évek óta hiába követeli a városalapító Szent László király szobrának főtéri felállítását.

Mindeközben a Bákó megyei Dormánfalva önkormányzata a Hargita megyei Csíkszentmárton község területén található úzvölgyi osztrák–magyar katonatemetőben – a sírgyalázástól sem visszariadva – akar román katonai emlékműveket avatni, amit a román hatóságok nemhogy tűrnek, de még bátorítanak is. Közben folyamatos bírálatok érik az Erdélyben elkezdett magyar fejlesztési programokat is, holott azok nemzetiségtől függetlenül minden polgár javát szolgálják – de az alapállás sokaknál az, hogy ha valami a magyaroknak is jó, az már nem kell.

Ilyen körülmények között meglehetősen nevetségesen hat, hogy a szász származású, de magát románnak valló Klaus Johannis román államfő Ferenc pápa hétvégi romániai látogatásán arról próbálta meg győzködni a katolikus egyházfőt, hogy Romániában példaértékű a kisebbségekkel való bánásmód. Már csak azért is, mert a román illetékesek mérhetetlen pitiánersége még a pápalátogatásra is rányomta a bélyegét, amikor még a katolikus egyházfő miseruhájának magyar felirata is zavarta őket, ezért letakartatták azt. Meggyőződésünk, maga Ferenc pápa tisztában van azzal, hogy a magyar katolikusoknak a mai napig küzdeniük kell a román állam által ellopott egyházi ingatlanaik visszaszolgáltatásáért, miközben még a már visszaadott ingatlanokat is újra ellopják – lásd a nagyváradi pénzügyi palota esetét. A pápa csíksomlyói beszéde jelezte: tisztában van a történelmi ellentétekkel és konfliktusokkal. Éppen ezért buzdított arra, hogy a történelmi sérelmeket nem elfeledve próbáljunk valahogy túllépni rajtuk és együtt élni. Talán nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: ez ilyen körülmények között rendkívül nehéz.
És elsősorban nem rajtunk múlik.