Mesterhármas Budapesten

Mindkét oldalon lélegzetvisszafojtva várták a politikai szereplők és a szurkolók a vasárnapi urnazárást és eredményhirdetést. A meglepően nagyarányú részvételt mindenki a maga szája íze szerint magyarázta. Az ellenzék már ízlelgette a győzelmet, a fideszesek bíztak abban, hogy az ő mozgósításuknak legalább annyira betudható az urnákhoz járulók magas száma, mint az állítólagos kormányváltó hangulatnak. Ennek emlegetése ugyanis egyike volt az ellenzék politikai lufijainak. Ám

inkább ellenzékváltó hangulatról lehet beszélni, s nemcsak az eredmények láttán, hanem a lemondások kapcsán is: megvált tisztségétől Hadházy Ákos, az LMP társelnöke, Vona Gábor, a Jobbik elnöke, valamint az MSZP és az Együtt elnöksége.

A Fidesz pedig folytatja a rendszerváltás utáni korszak rekordjainak megdöntését: 2010-ben példátlan módon kétharmados többséget kapott a pártszövetség, 2014-ben ezt az eredményt sikerült megismételni, s 2018-ban ismét meglett az alkotmányozó többség.

Erdélyben egyöntetűnek mondható a Fidesz győzelmének pozitív fogadtatása. Akkor is, ha a Transindex – amelynek eszmei alapállása az erdélyi választóközönség politikai ízlésétől igencsak elüt – címlapján hozta Tamás Gáspár Miklós írását a szokásos megbélyegzésekkel és torzításokkal (miszerint tovább tart majd a fajgyűlölet, a sovinizmus és a népmegvetés).

Az nyilván nem zavarja őket, hogy Orbán Viktor önazonosság-védő politikájának, amely az európai értékeket is védi, semmi köze a gyűlöletkeltéshez. Sőt, épp a hódító szándékkal érkező, az egész világot rabigába hajtani igyekvő muszlim betolakodókat igyekszik Európán kívül tartani. Azokat, akiknek gyűlölete odáig terjed, hogy emberéleteket képesek elvenni nem kímélve öreget, nőt és gyermeket. Csak azért, mert azok nem a velük azonos fajhoz és valláshoz tartoznak.

Leszámítva az ilyen erdélyi ballib elhajlásokat, amelyeknek a szavazói mentalitásra – a Fennvalónak és az erdélyi magyar józan ítélőképességének hála – abszolút semmit kihatása nem volt, a katartikus öröm általános. Ami nem meglepő:

már a választás előtt a három erdélyi magyar párt közösen állt ki a Fidesz mellett.

A választás legfőbb tétje az volt, hogy kormányon marad-e a Fidesz, hogy folytatódik-e a tudatos szívós – megengedem hibákkal, mulasztásokkal is tarkított – nemzetépítés, folytatódik-e a következetes migránspolitika, a Brüsszellel szembeni ellenállás s az e mentén megfogalmazódó regionális szövetségkeresés. Ezt a kérdést a választók frappánsan megválaszolták. Nemhogy kormányzáshoz szükséges, de alkotmányozáshoz is elegendő bizalmat szavaztak a negyedik Orbán-kabinetnek.

Miután e nagy kérdés megnyugtató választ kapott, érdemes megnézni a sokkal kevésbé jelentős problémákat is: miként szerepeltek az egyes pártok a várakozásokhoz képest?

Kezdjük a pozitív fejleményekkel. Az olimpia megtorpedózásával a közéletbe robbant Momentum nevű SZDSZ-es utódpárt, amelynek vezetői a kampányban is kifejtették, hogy szerintük az aberrált genderideológia melletti kiállás a korszerűséghez tartozik, meg sem közelítette a küszöböt, 3 százalék alatt teljesített. Még nagyobbat bukott a megalakulásakor Bajnai Gordon köré épült Együtt nevű kommunista utódpárt: mélyen 1 százalék alatt teljesített. Az LMP bejutott, bár ki is eshetett volna a vidék megmozdulása és a párt gyenge vidéki beágyazottsága miatt. Ezzel együtt magabiztosan vette az akadályt 7 százalékkal. Annál is nagyobb e teljesítmény, hogy a párt kultikus figurája, a toronymagasan legfelkészültebb és leginkább elvszerű Schiffer András jóval a választás előtt visszavonult a pártpolitikából.

Az MSZP–Párbeszéd szövetségnél is rezgett a léc, a pártszövetség, amely számára a küszöb 10 százalék volt, végül megugrotta az akadályt. Karácsony Gergellyel, a Párbeszéd vezetőjével a választásokat követő hivatalos nyilatkozatok szerint az MSZP folytatni kívánja az együttműködést.

Ha már szóba került az MSZP idegenlégiós miniszterelnök-jelöltje, nem mehetünk el szó nélkül a választás napján elmondott szövege mellett, amikor a köztársasági elnököt megfenyegette: nehogy Orbán Viktort merje megbízni kormányalakítással, ha netán az ellenzék a Fideszt 50 százalék alá nyomja. Holott mi sem lett volna ennél természetesebb egy olyan heterogén ellenzék esetében, mint aminek a kormány örvendhet. Más kérdés, hogy ha minden párt állta volna szavát és tényleg egyik sem lett volna hajlandó koalíciós kormányt alakítani a Fidesszel, akkor következett volna be a Gyurcsány Ferenc által jósolt elhúzódó kormányválság. Szerencsére a magyar választók bölcsessége megóvott attól, hogy mindezt megtapasztaljuk.

A határon kívül élő magyarok ellen uszító, Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció kis híján kibukott.

Komoly nemzetpedagógiai üzenettel bíró, kedves játéka lett volna a sorsnak, ha a határon kívüli szavazatok ejtik ki a pártot a parlamentből. Sajnos nem így lett. Mindazonáltal annyi haszna van a jelenlegi felállásnak és a Gyurcsány-párt 5 százalékot nem sokkal meghaladó eredményének, hogy ott lesz a parlamentben az elrettentő példa arra, miként nem kell politizálni.

A Jobbik lényegében ugyanolyan eredményt ért el, mint négy évvel ezelőtt, azzal a pszichológiai különbséggel, hogy 2014-ben felülről, most pedig alulról közelítik a 20 százalékot. Ez önmagában nagy szó, hiszen sokan arra számítottak, hogy a Jobbik a balfordulat után két szék közt a pad alá esik, és lényegesen kevesebb voksot kap, mint 2014-ben. Nem így lett, ennyiben bejött a Vona-taktika. Amit vesztettek a jobboldalon, azt behozták balról, gyarapodni viszont nem sikerült. Abszolút számban mutatkozik némi növekedés, de ez, mint arra Novák Előd is rámutatott Vonát joggal támadó választás utáni Facebook-bejegyzésében, az „alkalmi-taktikai” szavazóknak köszönhető.

A taktikai szavazók mellett megjelentek az ideológiai kötődés nélküli ziháló Orbán-gyűlölők is a Jobbik táborában, ami annak tudható be, hogy Vona lett Orbán nemzetpolitikai teljesítményének legharsányabb, legagresszívebb tagadója, a miniszterelnök legútszélibb ócsárlója Gyurcsány Ferenc mellett.

Kétes dicsőség. Ugyanakkor az is biztos, hogy a párt eredménye messze elmaradt attól, amit vezetői két éve kommunikálnak. Vagyis hogy a párt szövetségesek nélkül is többségbe fog kerülni és kormányt alakít. Mindeközben elvesztették szavahihetőségüket, nemzetpolitikai hitelességüket is. Nem elég, hogy hátba támadták 2016-ban a kormány migránspolitikáját, több ízben is Soros mellé álltak Orbánnal szemben.

Vona Gábor ígéretéhez híven nemcsak lemondott, de azt is jelezte, nem indul újra az elnöki tisztségért és parlamenti mandátumát sem veszi át. A Jobbikban már kitört a poszt-Vona korszak első belháborúja. A radikális vezérek egymásnak és Vonának üzengetnek, Toroczkai László és Novák Előd keményen bírálta a pártelnököt. Összekötötték a Jobbik pálfordulását a már 2014-ben javában zajló néppártosodással, ami az ő szemszögükből érthető, de attól még élesen elkülönítendő a 2016 nyarán kezdődött balra fordulástól. A néppártosodás nem jelent ugyanis szükségképpen nemzetárulást sőt: szalonképességgel többet lehet tenni a nemzetért.

Az ellenzéki média habzik, fröcsög, uszít, a nemzetközi sajtóban viszont egyre több a józan hang. Orbán Viktor azzal, hogy harmadszor is győzött, ráadásul magas részvétel mellett és kétharmados többséggel, valódi mesterhármast mutatott be, amivel történelmet írt. Személyében a Kertész Imre által is „öngyilkos buta liberalizmusként” emlegetett, Európát tönkretevő migránspolitika első számú ellenfele erősödött meg. S ez a legfontosabb.

Orbán mandátumot kapott egy olyan harc folytatásához, amelynek jelentősége messze túlmutat a magyarországi pártcsatározásokon, még a magyar sorsalakuláson is. E harcnak a tétje fehér keresztény európai kultúra megmaradása. Erre a legnagyobb esély Közép- és Kelet-Európában van. E régióbeli államok szövetségének legfőbb szorgalmazója a távlatokban gondolkodó Orbán Viktor. Győzelmével nem elsősorban a Fidesz és a magyarok, hanem a római jogon, a keresztény erkölcsön és görög filozófián alapuló európai kultúra kapott többletesélyt a megmaradásra.