A jobboldali-konzervatív pártokat tömörítő EPP múlt heti, helsinki kongresszusán Weber gond nélkül győzött, kihívója, Finnország korábbi miniszterelnöke, Alexander Stubb esélytelen volt. A finn politikus a baloldali-liberális pártok retorikáján is túltéve, keményen bírálta a renitenskedő „keleti” országokat – elsősorban Magyarországot és Lengyelországot –, azt követelve, hogy az Unió intézményei ne bánjanak kesztyűs kézzel sem Budapesttel, sem Varsóval.

Stubb leszavazása azt is jelzi, hogy az Európai Néppárt a huszonnegyedik órában felébredt. Orbán Viktor szavaival élve: „Európa a nemzetek Európája lesz vagy nem lesz”. Akik pár hete még azt ünnepelték az Európai Parlamentben, hogy a Magyarország ellen benyújtott Sargentini-féle politikai jelentés vitája mennyire megosztja a néppártot – amely már nem tud falazni a „magyar diktatúrának” –, most keserű szájízzel kell megtapasztalják, hogy a jövő májusi EP-választásokat követően Manfred Weber a legesélyesebb jelölt az Európai Bizottság elnöki posztjára. Az a német politikus, aki nemcsak a magyar kormány barátja, hanem határozott víziója van az Európai Unió jövőjével – így Kelet-Európa felzárkóztatásával – kapcsolatban is.

A szocialistáknak, a zöldeknek, a liberálisoknak – egyszóval a balliberálisoknak – a lehető legrosszabb hír ez, hiszen egy markánsan konzervatív-jobboldali vezetésű Európai Bizottság gyökeresen szakíthat a szintén néppárti Jean-Claude Juncker mai EB-elnök politikájával, amely egyféle kormányozhatatlan hajóvá tette az Európai Uniót. Józan (és főként ezen van a hangsúly) politikai ítélőképességét befolyásoló szenvedélyén túl Junckernek az a legnagyobb baja, hogy semmiféle víziója nincs Európa jövőjével kapcsolatban, és ez többek között a migránskérdés felelőtlen kezelésében nyilvánult meg, amikor – a tagországok akarata ellenére – folyamatosan igyekezett elosztani az unió határait átlépő illegális bevándorlókat. A határait kerítéssel védő magyar kormányt közellenségnek kikiáltó EB feje mára rájött, hogy politikája tarthatatlan, így a négy évvel ezelőtti megválasztását támogató néppárti lobbi kihátrált hasonszőrű társai mögül.

Az Európai Unió történetében még soha nem volt annyi belső viszály és feszültség, mint az utóbbi négy esztendőben. Az Unióból egyre jobban kiábránduló kelet-európai országok állampolgárai csak azt látják, hogy társulásukért cserébe a nyugati tagországok egy minden szempontból könnyen megszerezhető és olcsó piachoz jutottak, beleértve a munkaerőpiacot is. Ezekből a keleti régiókból gyakorlatilag bármilyen mennyiségben elszipkázható a számukra szükséges munkavállalói tömeg. De ez mégsem elegendő: a „keletieknek” Brüsszel abban is diktálni akar, hogyan éljenek, miben higgyenek, és milyen színezetű kormányt válasszanak maguknak.

Érthető, hogy ez a fajta együttműködés hosszabb távon halálra van ítélve. Nagy-Britannia kilépése az Európai Unióból rég figyelmeztető jel kellett volna hogy legyen, de Brüsszel nem a Brexit kiváltó okaival foglalkozott, inkább a bennmaradó országok fölötti autoritását akarta erősíteni. Miután Lengyelországban is egyre erősödő körök vetik fel az EU-ból történő lehetséges kilépés forgatókönyvét, a tagországok és Brüsszel viszonyában átfogó reformokat tervező Manfred Weber valóban a huszonnegyedik órában foglalhatja el az Európai Bizottság vezetői székét. Persze, abban az esetben, ha a néppárt nagy családjához tartozó pártok zöme győz a tagországokban, és a 705 EP-képviselő több mint fele az EPP soraiból fog kikerülni. Abba ugyanis rossz belegondolni, hogy egy új Jean-Claude Juncker, vagy egy nála is rosszabb balliberális jelölt kerül 2019-ben az Európai Bizottság élére.