Kaotikus kilépő

Most mindenhol széttárt karokkal, fejüket vakarva állnak az illetékesek, hiszen amennyiben London nem kéri a határidő halasztását, március 29-étől megszűnik a brit uniós tagság – ami hatalmas káoszt eredményez majd, ha addig nem sikerül valamilyen ésszerű megoldást találni.

A tét óriási, hiszen megállapodás nélkül Nagy-Britannia olyan „külső” országgá válik, amellyel megszűnik a polgárok szabad áramlása, mivel szigorú határvédelmet kell bevezetni. És ez még csak a kezdet: a brit gazdaság millió szállal fonódott össze a többi EU-tagállam gazdaságával, kölcsönösen kihasználták a vámunió, a javak és a tőke szabad áramlása jelentette kedvezményeket. Számos nemzetközi cég székhelye található Londonban, arról nem is beszélve, hogy uniós állampolgárok milliói élnek a szigetországban. Ha Nagy-Britannia „idegen” országgá válik, hatalmas gazdasági káosz következhet, amelyet minden érintett súlyosan megszenved. Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy szükség lenne egy, a Norvégiával és Svájccal megkötötthöz hasonló megegyezésre. A kérdés csak az, mit lehet keresztül verni a kormányzó brit konzervatívok keményvonalas kilépéspárti szárnyán, amely a jelek szerint a lehető legnagyobb mértékben el akarja vágni az országot az EU-hoz kötő szálakat. Ennél már csak az a nagyobb kérdés, mennyire van igazuk a keményvonalasoknak, milyen mértékben lenne életképes Nagy-Britannia, amennyiben ez sikerülne.

A másik opció a Brexit teljes elmaradása lehetne – valójában ez lenne a legjobb minden érintett fél számára. Maga a kilépésről szóló népszavazás kiírója, James Cameron volt miniszterelnök sem akarta, hogy országa hátat fordítson az EU-nak, csupán az volt a célja, hogy pártjához, a Konzervatív Párthoz édesgesse az euroszkeptikusabb, a brit szuverenitást egyre inkább háttérbe szorító brüsszeli bürokráciától tartó briteket, és ő maga is biztos volt a bennmaradáspártiak győzelmében. Azt szerette volna, hogy a brit kilépés veszélyét fegyverként használva új alapokra helyezhesse az EU-val már úgyis lazább viszonyban levő országa és az Unió közötti viszonyt – aztán ő döbbent meg a legjobban, amikor a Brexit-párt győzött. És ezért is mondott le, hiszen ő nem ezt akarta. Ráadásul az azóta készült közvélemény-kutatások már azt mutatják, hogy jelentősen megnőtt a bennmaradáspártiak aránya – vagyis a Brexit elmaradása valójában csupán a mai közakarattal esne egybe.

Ugyanakkor sokan azt mondják: a Brexit elmaradása, vagy akár csak egy új népszavazás is a demokrácia megcsúfolása, az előző népszavazáson a kilépésre szavazó szűk többség akaratának semmibe vétele lenne. Csakhogy erre felhozható az az érv, miszerint az azóta eltelt idő bebizonyította: a polgárok jelentős része egyáltalán nem volt a birtokában mindazon fontos információnak, amely egy ilyen horderejű kérdés eldöntéséhez szükséges lett volna. Minden esetre jelen állás szerint a brit kormánynak esze ágában sincs leállítani a kilépési folyamatot, ezért most mindannyian szurkoljunk annak, hogy sikerüljön mindenki számára elfogadható megállapodásra jutni, és történjen meg békésen, a lehető legkisebb károkozással a brit kilépés. Aztán néhány év múlva esetleg újra elő lehetne venni a népszavazás kérdését arról, hogy csatlakozzon-e ismét Nagy-Britannia az EU-hoz.

Amelynek – hogy a brit euroszkeptikusok mintájára máshol ne nyerjen még nagyobb teret az EU-szkepticizmus – szintén nem ártana tanulnia a leckéből, és oly módon megreformálnia önmagát, hogy ne holmi utópista, mindent központosítani akaró, a tagállamok polgárait amorf masszává gyúrni akaró kontinensállammá válás felé haladjon. Hanem egy olyan, elsősorban a közös gazdasági és politikai érdekek mentén szerveződő unióvá, ahol a célokat az egyenrangú tagállamok közösen tűzik ki, nem pedig egyes tagállamok, vagy szélsőséges, utópisztikus ideológiákat képviselő csoportok próbálják ráerőszakolni akaratukat a többiekre.