Ennek lényege, hogy azon országok, amelyek szorosabb egységre törekszenek, és hajlandóak lennének még több tagállami kompetenciát átadni egy központi vezetésnek, ezt a szuverenitás jelenlegi mértékéhez ragaszkodó tagok nélkül is megtennék, anélkül azonban, hogy utóbbiakat kizárnák az EU-ból, egyben nyitva hagynák annak a lehetőségét, hogy idővel ők is a mélyebb integráció részesei legyenek. A közép- és kelet-európai tagálla­mok azonban ezt ellenzik, attól tartanak ugyanis, hogy az „elit klub” elkülönülése nyomán leszakadásuk a „kemény magtól” csak tovább fokozódik, és idővel tényleg behozhatatlanná válik. Ha viszont csatlakoznának, akkor a „nagyok” akarnának mindenben diktálni, a „kicsik” véleménye pedig nem számítana.

Az ellentábor ugyanakkor maga is megosztott. Miközben a visegrádi négyek ellenzik az EU mag-, illetve perifériaállamokra való felosztását, de a tagállami kormányok és parlamentek jelenlegi hatásköreit nem lennének hajlandóak csökkenteni, Románia – legalábbis államfői szinten – ebből a szempontból disszonáns hangot ütött meg: egysebességű Európát akar, a központi, uniós kompetenciák növelésével.

Az aggodalmak teljes mértékben érthetőek és megalapozottak annak ellenére is, hogy az EU jelenleg sem teljesen egysebességes, hiszen a schengeni rendszernek és az euróövezetnek sem tagja az összes tagállam – csakhogy ezekhez elvileg az összes tag csatlakozni akar, ha nem előbb, akkor utóbb.

Ugyanakkor még mindig az a helyzet, hogy a közös ügyekben csakis közösen lehet dönteni, vagyis a „kicsiknek” is beleszólásuk van az EU jövőjének alakításába. Fennáll ugyanakkor a veszély, hogy ha létrejön a kétsebességes EU, akkor a két tömb előbb-utóbb olyan mértékben szétfejlődik, hogy belátható időn belül egymás ellenében keresi a boldogulást. Márpedig az olyan vívmányokat, mint az EU-n belüli szabad mozgás, nagyon nem kellene feladni. A tömbösödés máris észlelhető: a többlépcsős megoldást támogató négy befolyásos tagállammal szemben a visegrádi négyek egységesen lépnek fel, és a Benelux-államok is közösen hívták egyeztetésre a visegrádi országokat.

Ez előre vetítheti az esélyét annak, hogy közös fellépéssel kihúzzák a Berlin, Párizs, Róma és Madrid által tett javaslat méregfogát, és érdemi vitát kényszerítsenek ki az EU jövőjéről az összes tagállam részvételével. Arról ugyanis az EU-ban maradó 27 tagállam csakis közösen dönthet, hogy szorosabb legyen-e az Unió, a szövetségi állami rendszer felé haladva, vagy maradjon meg a jelenlegi, inkább a gazdasági integrációra alapozó szisztéma, nem csupán tagállamok egy szűk csoportja – még akkor sem, ha a gazdaság ereje és a népesség tekintetében az EU vezető országairól van szó.

Románia jelenleg furcsa, szinte már kívülálló szerepet tölt be, ráadásul egységes bukaresti álláspontot sem hallani. A kormánnyal szemben álló Klaus Johannis államfő egysebességes Európáról beszél, tanácsadója, Leonard Orban pedig arról, hogy az ország a tagállami szuverenitás további csökkentését és a brüsszeli kompetenciák növelését támogatja, ezért kizárja a visegrádiakhoz való közeledést. A kormányoldalon viszont gyakoriak az euroszkeptikus hangok, a nagyobbik kormánypárt egyik vezető politikusa, volt elnöke pedig nyíltan a visegrádi négyekhez való csatlakozást szorgalmazza.

Ugyanakkor a Johannis- és Orban-féle álláspont kapcsán semmilyen konkrétumot nem tudunk. Ez inkább csak annak a retorikának a folytatása, amely a jó pontok és a hátba veregetések begyűjtésének céljával tények emlegetése nélkül, mindig készségesen szajkózza a hivatalos brüsszeli álláspontot, hogy aztán otthon semmit se vagy csak nagyon keveset valósítson meg a vállalásaiból. Például nagyon kíváncsiak lennénk, mit szólnának a bukaresti hivatalosságok, ha fölmerülne, hogy a tagállamokban élő őshonos, vagyis nem a közelmúltban bevándorolt közösségek jogainak védelmében a központi uniós szervek kapjanak a jelenleginél jóval nagyobb ellenőrzési és beleszólási jogot az ügyek intézésébe.