Egy legitim választás után utcára vonulni bolsevik tempó

Az áprilisi 8-i választásoknak nagy volt a tétje, ám a két tábor várakozásai is hatalmasak voltak. Hidegzuhanyként hatott a vesztesekre, hogy megdőlt kedvenc mantrájuk, miszerint a nagy részvétel nem kedvez a kormánypártoknak, mert azoknak csak kétmilliós hadra fogható bázisuk van. Úgy vélték: ahhoz, hogy 50 százalék alá nyomják a Fideszt, a legegyszerűbb megoldás az, ha minél több embert rávesznek a szavazásra.

Az elkeseredettség, mint tudjuk, erőszakba csap át. Viszont erőszakszervezetek híján mit tudott tenni a szinte már győzelmi mámorban úszó, majd az eredmények által leforrázott ballib tábor, ideértve a korábbi énjére csak nevében és élcsapatának személyi összetételében emlékeztető Jobbikot is? Azt, hogy az utcára vonult gyalázkodni. Civil álarcban persze. Politikusként mit is tudtak volna mondani az összeverődött tömegnek? Leghangosabb vezetőjük szavaival azt, hogy „elkúrták”? Ismét? Hogy lejt a pálya? Miközben a Fideszre leadott szavazatok abszolút számban is annyit tesznek ki, mint az összes többi pártra leadott szavazatok együttvéve? Hogy képtelenek voltak egy ütőképes jelöltet állítani és mögéje felsorakozni? Hogy még a kormány által feladott magas labdákat sem tudták lecsapni?

A vesztesek sajtója szokása szerint fröcsög. Van, aki odáig megy, hogy demokrácián, jogállamon kívüli, akár erőszakos eszközök igénybe vételét is megengedhetőnek tartja az orbáni „zsarnoksággal” szemben. Van, aki Európa segítsége után kiabál, mint a hazaáruló Göncz Árpád anno, s persze szinte minden ellenzéki orgánum gyűlöletkeltésnek nevezi a kormány visszafogott, higgadt, tárgyszerű migránsügyi kampányát. A megveszekedettek, akiknek saját intellektuális presztízsük sem számít, csalást kiabálnak tudván, hogy a rendszer átláthatósága miatt egyszerűen lehetetlen volt az eredményt érdemben módosítva csalni.

Meglepő, hogy még nemzetben gondolkodó, csak a tárgyszerűségre túl erőltetetten törekvő emberek között is hallani lehetett olyat, hogy ne csőcselékezzük az utcára vonuló tízezreket, mert nekünk sem esett jól a csőcselékezés 2002-ben és 2006-ban. Nos, ezzel kapcsolatban azért érdemes leszögezni: 2002-ben tényleg csalás történt, konkrét esetekről lehet tudni, ahol a falu egyik végében volt a szavazókörben MIÉP-es delegált, a másik végében nem, s ahol volt, ott kapott a párt százvalahány szavazatot, ahol meg nem, ott érdekes módon nem kapott. Viszont az érvénytelen szavazatok száma megegyezett a várható MIÉP-szavazatok számával. Arról nem szólva, hogy abban az időben törvénytelen volt az a fajta totális mozgósítás a választás napján, ami ma már természetes és megszokott. Akkor ezzel az eszközzel csak az MSZP élt, ami jelentős előnyt biztosított a pártnak.

2006 pedig végképp nem alkalmas a párhuzamra, hiszen akkor nem a választások után vonultak az utcára  a vesztesek, hanem azután, hogy nyilvánosságra került az őszödi beszéd, amelyben Gyurcsány maga is elismerte: törvénytelen módon jutott hatalomra. Ráadásul a Kossuth téri tüntetés teljesen spontán volt, abban a pártok semmiféle szerepet nem játszottak.

Egyáltalán mit követelhetnek racionálisan a tüntetők egy magas részvétel mellett lezajlott, tiszta választás után, amelynek során a nép többsége egyértelműen letette voksát a Fidesz–KDNP mellett?  Új választásokat? Egyébként abszurd módon többek között ezt követelik, vélhetően abban reménykedve, úgysem adatik meg a követelésük valóra váltása, hiszen megismételt választások esetén még nagyobb Fidesz-fölényre számíthatnánk. A kormányoldallal rokonszenvező egyik blogger találóan írta: a tüntetők valamennyi követelése megvalósult a demokráciától a szabad sajtón át az új választásokig, amelyek négy év múlva esedékesek.

A probléma az, hogy itt nem számít a racionalitás, de még a törvényesség sem. Azok az erők, amelyek a tüntetők mellett állnak, fütyülnek a törvényességre, hisz sorozatban döntöttek meg konszolidált rendszereket különböző kontinenseken. Inkább az a kérdés, mennyire fontos nekik az Orbán-kormány megbuktatása. A miniszterelnök mindeddig zseniális sakkjátékosnak bizonyult. Teljesítményét Bethlen Gáboréhoz lehet hasonlítani, aki szintén megtalálta a librációs pontokat két nagyhatalom között. Vélelmezhető, hogy a Soros-osztagok megmaradnak a törvényes, illetve féltörvényes „puha” eszközöknél és a Majdan forgatókönyve itt nem kerül bevetésre. Nem kétséges, hogy ahogy Ukrajnában, itt is voltak szép számmal, akiket meggyőződésük vitt ki a térre. De azok, akik e meggyőződést elültették bennük, azok a világtörténelem talán legsötétebb hatalmának a zsoldjában állnak. Amit nevezhetünk Soros-hatalomnak is.

Még a saját táborban is gyakran hallani, hogy szellemileg igénytelen dolog a „sorosozás”. Mégis mit kellene tennie a kormánynak, ha el akarja mondani a magyar népnek, mire megy ki a játék? Nem bocsátkozhat olyan tudományos elemzésbe, mint Bogár László vagy Drábik János, akik a magyar nyelvterületen talán a legtöbbet értettek meg és legtöbbet adnak tovább a világ valódi működéséről. Soros egy látható figura, ármánykodásai jól dokumentáltak, sokszor nyíltan kimondta és leírta: a nemzetek és nemzetállamok megszüntetése a cél. Ő kiváló illusztrációja annak, ahogy a globális háttérhatalom működik. Az, hogy az általa is megfogalmazott és képviselt terv van megvalósulóban vagy annak enyhén módosított változata, amely Koudenhove Kalergi gróf 1925-ös elképzeléseire vezethető vissza, és nyilván nemcsak Soros terve, az a lényeget nem érintő semmitmondó különbség.

Végül szóljunk arról is, hogy a választásokon csúfos vereséget szenvedett Jobbik is beállt eme abszurd tüntetés mögé, amivel a lehető legmélyebbre süllyedt – erkölcsileg és politikailag is. Lényegében saját néppártiságuknak mondtak ellent. Meg sem várni a kormány megalakulását és első intézkedéseit, hanem utcára vonulni figyelmen kívül hagyva a magyar választók akaratát nem néppárti magatartás, hanem vegytiszta bolsevik tempó. De ahogy a Jobbik legújabb szövetségese, Gyurcsány Ferenc fogalmazott tizenkét esztendeje: tüntetnek? Majd megunják és hazamennek.