Esetünkben az egyetemre készülő székelyföldi fiatalok elsődleges opcióként jelölték be Kolozsvárt, ahol nemcsak felsőfokú tanulmányaikat szeretnék elvégezni, hanem jól fizetett állásban és letelepedésben is reménykednek. Kolozsvár, Temesvár vagy Bukarest elszívó hatását korábbi román felmérések is igazolták, kolozsváriként pedig ezt mi magunk is megtapasztalhatjuk.

 A kincses város egyre elviselhetetlenebb tumultusában látványosan sok magyar szót hallani, egyre több a fiatal magyar család, és ebből következően stabil vagy enyhén növekvő számot mutat az óvodába és elemi osztályokba beíratott gyerekek száma. Egyértelmű tehát, hogy Kolozsvár a fő nyertese az Erdélyen belüli belső magyar migrációnak, amely jótékony hatású a kiöregedő „őshonos” helyi magyarság jövője szempontjából. Miközben a kincses városban letelepedő egyre több fiatal valahonnan hiányzik – az erdélyi magyarság esetében a Székelyföldről, illetve a szórványból –, a belső migráció jótékony hatása elsősorban abban mutatkozik meg, hogy ezek a fiatalok nem tűnnek el London, Párizs vagy más európai nagyváros olvasztótégelyében, hanem megmaradnak erdélyi magyarnak. A magyarországi letelepedés mindeközben egyre kevésbé opció, miután a magyar munkaerőpiac nagyjából megegyezik a romániaival, így aki a jobb kereset reményében távozik Erdélyből, az rendszerint meg sem áll Nyugat- vagy Észak-Európáig.

Kérdés persze, hogy hosszabb távon a belső migráció milyen következményekkel járhat. Miután Kolozsváron vagy annak vonzáskörzetében nemcsak értelmiségiek, hanem rengeteg szakmunkás is szerencsét próbál az ország különböző részeiből, elmondható, hogy a magyarság részaránya sem rövid, sem hosszabb távon nem igazán fog változni. Valószínűsíthető, hogy a jelenlegi nemzetiségi arányokkal megegyező „bevándorlás” tapasztalható, tehát akik székelyként ide telepednek le, azok eleve feladják a tömbmagyarságban megtapasztalt „védettségüket”, és bekerülnek egy pezsgő, többnemzetiségű város vérkeringésébe. Ami személyiségüktől függően lehet kedvező vagy akár hátrányos kimenetelű is.

Ezt a folyamatot egyelőre nehéz lassítani. Ez nem romániai jelenség, hanem összeurópai. Németországban például az utóbbi két évtizedben Bajorország 1,5 millió embert „szippantott fel” az ország más tartományaiból. A müncheni gazdasági centrum az országon belül ma már akkora vonzerő, hogy nagyon sok pályakezdő fiatal eleve ott próbálna szerencsét. De ugyanez elmondható a többi EU-s ország legfejlettebb régióiról. Elég, ha csak Budapestre pillantunk, ahol a keresetek jóval meghaladják bármelyik magyarországi megye átlagát. Ami önmagában akkora vonzerőt jelent egy fiatal számára, hogy nehéz ellenállnia a kísértésnek. A dinamikus gazdasági fejlődés egyre több munkaerőt kíván, cserében pedig folyamatosan emelkedő béreket kínál.

Ez a jelenség sajnos még jó ideig nem mondható el a Székelyföldről, amelynek gazdasági statisztikái gyengék, a két megyét a sereghajtók közé sorolják. Ennek okain hosszan lehetne vitatkozni – az egyik fő ok mindenképpen a román államapparátus megkülönböztető pénzügypolitikája a tömbmagyar régiók kárára –, de azt is meg kellene vizsgálni, mi az, ami helyi szinten megoldható. A fiatalokat ugyanis ma már nem lehet minimálbéres állásokkal helyben tartani, ha pedig gazdasági téren nincs világos jövőképe a helyi politikumnak és a vállalkozói szférának, akkor előbb-utóbb akkora lesz a munkaerőhiány, hogy a Székelyföldnél is rosszabb gazdasági mutatókkal rendelkező moldvai megyékből fognak betelepedni munkavállalók. Nem biztos, hogy az Erdély történetéből jól ismert jelenséget a mai nemzedékeknek is ki kellene próbálniuk.