No nem azért, hogy cselekedetükkel a reformáció közelgő fél évezredes évfordulójának adózzanak; a gesztus sokkal inkább a befogadó országnak szól. Ráadásul mindenféle hitbeli meggyőződés mellőzésével, csupán önérdekből változtatnak vallást és egyházat, hogy újdonsült és lojális keresztyénként ne toloncolhassák őket vissza szülőhazájukba, ahol egyesek Mohamed nevében üldözik Jézus követőit. A képlet egyszerű: mindent meg kell tenni a maradás érdekében! Még a vallás – és igény szerint egyéb önazonossági jegyek – feladása sem jelenthet akadályt. Miközben az egyházak örülnek az áttérésnek, az új hívek toborzásának. Meglehet, ezután Helsinki katedrálisában, a vasárnap délelőtti istentiszteleten a néhány tucatnyi megszokott arc mellett újabbak is feltűnnek majd. Talán régi időkre emlékeztető módon megint benépesül a templom... Csak az igehirdetés nyelve megmarad-e időtlen időkig?

Ugyebár a jelenség már ismerős? De nemcsak az utóbbi időben, években vagy évtizedekben, és nemcsak lutheránus vallást követővé történt hitbeli irányváltás. Gyakran egyúttal az anyanyelv feladásával. Európában, azon belül szűkös hazánkban az utóbbi évszázadokban hullámokban fordult elő az önazonosság ilyenszerű feladása, ha az érdekek megkívánták azt, ha a hatalom elvárta a személyi identitás hozzá való igazodását. A történelem során a reformáció és az ellenreformáció hittérítése, az elmagyarosítás és az elrománosítás burkolt vagy nyíltan felvállalt intézményei és eszméi követték egymást. Miközben az Erdély jelenleg is érvényes hovatartozásáért küzdő görögkatolikus egyházat éppen a hagymakupolás honfoglalásra törekvők helyezték közel öt évtizeden át törvényen kívülre. Befogadás és asszimiláció, függetlenség és kényszer, emberi jogok és diktatórikus hozzáállás, tolerancia és intolerancia. A vallásszabadság hivatalos felvállalásának földje immár példát nyújt arról is, hogyan simul egymásnak a hatalmi érdek és az állampolgári lojalitás. Egyházi és azon kívüli területeken egyaránt.

Vallás ide vagy oda, a megmaradás legelemibb formája népesedési jellegű. Ahol többen születnek, többen nevelkednek fel, és nem kívánkoznak el szülőföldjükről, ott nagyobb a lehetőségük benépesíteni azt. Ugyanakkor mi azt is jól tudjuk, milyen demográfiai változásokat hoz magával az olcsó munkaerő, a kényelmet helyettesítő kétkezi munka. Temetőink szótlan tanúk immár.
Úgy tűnik, a vén Európa nem tanul mások példájából. Következtetések megfogalmazása és életképes rendelkezések gyakorlatba ültetése helyett sokkal fontosabb számára, hogy az egyetemi végzettséggel nem rendelkező Martin Schulz vagy az elmúlt másfél évben jócskán megkopott retorikájú Angela Merkel lesz a kancellárjelölt a kontinens legbefolyásosabb országában.

„Egyik kutya, másik eb” – mondaná a székely, aki csak annyit tud róluk, hogy migránsok százezreit csődítették földrészünkre. Abból a megfontolásból, miszerint a gyengélkedő Európában szükség van a hiányzó munkáskezek pótlására, hiszen a jólét magas színvonalát élvező német, francia, svéd állampolgárok és társaik már nem alacsonyodnak le bizonyos egyszerű és számukra már megalázó foglalatosságok szintjére. No meg a gyermekszülés és a gyermeknevelés fáradalmai is megterhelőek számukra. Miközben, szintén kényelemből, hitüket egyre többen hitetlenségre váltják fel a mai demokrácia világában.

De jönnek a migránsok. Nemcsak más földrészekről és nemcsak Európába. A látványos külső népvándorlással együtt ugyanis erőteljes belső népmozgás zajlik. Az anyanyelv, a szülő­föld, a vallás feladása nem új ke­letű jelenség. Új vallás, új kilátások.