– Felesége orvos, gyerekei közül az egyik orvos, a másik gyógyszerész, a harmadik pedig mérnök. Valamilyen családi hagyománya van a gyógyászatnak?

– Nem erről van szó. Régi marosvásárhelyi család a miénk. Édesapám pénzügyi szakértő volt, édesanyám főkönyvelő, nagyapám Beresztelke főjegyzője volt, miután Budapesten közigazgatási képesítést szerzett. Én nem elhivatottságból mentem orvosira, inkább kémiára készültem. Csakhogy itt, helyben volt az orvosi egyetem, s a szüleim azt mondták: márpedig oda iratkozzam be.

– Diák volt az 1956-os magyarországi események idején. Miként befolyásolta az életét a forradalom?

– Az 1959-es megtorlások idején kirúgtak az Ifjúmunkás Szövetségből. Akkor már „intern”-ként az egyetemen dolgoztam. Azt akarták, hogy gyakoroljak önkritikát, amiért ’56-ban kiálltunk a forradalom mellett, de én ezt nem tettem meg. Miskolczy professzor szólt az érdekemben Andrásovszky rektornál, hogy ne zárjanak ki az egyetemről, csak az IMSZ-ből. Szerencsére a rektor adott a Miskolczy szavára. Három vádat fogalmaztak meg ellenem: hogy klerikális vagyok, amit arra alapoztak, hogy ügyeletes orvosként felengedtem Lestyán Ferenc katolikus plébánost az egyik beteghez gyóntatni. Ez abban az időben tiltott dolognak számított. Ez az ideggyógyászaton történt, ahol akkor dolgoztam. Azt válaszoltam: én ugyan református vagyok, de úgy gondolom, hogy valakit nem a halálos ágyán kell ateistává átnevelni. A másik kifogás az volt, hogy a nyugati kultúrát terjesztem. Közmunka során ugyanis izraeli rágógumit osztogattam a társaimnak. Harmadsorban az nem tetszett az elvtársaknak, hogy angol, francia szakirodalmat is olvasok, nem csak szovjetet. Egyébként 1956 őszén diákként, diákcsere-akció révén kint jártam Budapesten, s ott jöttem rá, hogy pályát kell módosítanom. Addig ugyanis biokémikusnak készütem, de beláttam, hogy itthon ahhoz nem volt meg a kellő felszereltség. Andrásovszky után Csőgör professzor lett a rektor. Egyszer csak üzent nekem: eljött az ideje, hogy vizsgázzam, próbáljak újra bekerülni az egyetemre. Akkor, 1965-ben már javában zajlott a románosítás. A régebbi politikai dolgok már kevésbé számítottak, de a nemzetiségi hovatartozás annál inkább. Aztán sikerült versenyvizsgával bejutnom a belgyógyászatra. E terén, kutatási vonalon előnyöm volt, hogy nagyon jó viszonyban voltam Szabó István élettanásszal, Hadnagy Csabával és Módy Jenő biokémikusokkal, ők sokat segítettek a munkámban. Hogy végül belgyógyász lettem, komoly szerepe volt annak, hogy – miként Dóczy professzor mondta – jó orrom van. Ha az embernek nincs szimata, franciásan kifejezve flair-je, azaz klinikai érzéke, akkor e téren nem lehet sikeres.

– Végül is miben nyilvánult meg az ’56-tal való szolidarizálásuk?

– Fekete ruhában jelentünk meg az előadásokon, sőt szóban is kifejeztük a véleményünket, amit jegyzőkönyvbe vettek. Nagyon összetartó évfolyam volt a miénk, és egymásról nem voltunk hajlandók semmilyen terhelő vallomást tenni.

– El is tanácsolták az egyetemről, ahová a szászrégeni és a gyulakutai kórházban eltöltött kitérő után térhetett vissza oktatni. Milyen színvonalú volt akkor az oktatás, és milyennek látja most?

– Volt egy jelentős csúcsidőszaka az egyetemnek, aminek a szintjét azóta sem tudta elérni, nemhogy túlszárnyalni. Annak idején világhírű szakemberek dolgoztak itt, például Haranghy professzor, aki a katyini vizsgálóbizottság tagja volt. A kivizsgálás után nem mert hazamenni Budapestre. Hozzá mérhető híresség volt Putnoky Gyula bakteriológus, Obál Ferenc farmakológus, Miskolczi Dezső neurológus professzor. A maihoz képest persze volt már rosszabb helyzetben is az egyetem. A magyar részleg mai állapotának kialakításában nekem is szerepem volt. Erre büszke vagyok, mint ahogy arra is, hogy a függetlenségemet soha nem adtam fel. Az RMDSZ-nek alapító tagja voltam, de korábban nem voltam párttag, és emiatt évekig nem tudtam megvédeni a doktori disszertációmat. 1975-ben már elkészültem vele, és csak négy évvel később védhettem meg.

– Franciaországba mégis sikerült kijutnia.

– 1973–1974-ben, tanársegédként francia állami ösztöndíjban részesültem. Nehéz volt a vizsga Bukarestben, a francia követségen Balzac-szöveget kellett fordítanom eredetiből románra. Franciaországban híres, a kardiológiában nagy névnek számító orvosok, például Emile Huosset és Pierre Maurice intézetében dolgoztam.

– Már akkor kardiológiával foglalkozott?

– Angiológiával, érgyógyászattal szerettem volna foglalkozni, de akkor ilyesmi nálunk még nem létezett. A vizsgáló módszerek sem alakultak még ki. Később igen nagy hasznomra vált, hogy a párizsi egyetem dékánja dicsérő levelet küldött rólam haza, ami jelentősen ellensúlyozta, hogy nem voltam párttag. Hazatérésem után be akartam vezetni itthon is az orvosi gyakorlatba az angiológiát, csakhogy angiográf nélkül ez elképzelhetetlen. Pénz nem volt ilyesmire, de Schnedarek Pista bácsival készítettünk egy saját berendezést. Párizsban lemásoltam annak a gépnek a rajzát, amivel ott dolgoztunk. A sors összehozott egy másik ezermesterrel, Stefán Karcsival is, ő a berendezés távirányítását oldotta meg. A doppleres, ultrahangos vizsgálatot is bevezettük, az ehhez szükséges berendezést Párizsban vásároltam.

– Említette, hogy sok évébe telt, amíg jóval a doktorátusi dolgozat megírása után megszerezte a doktori címet. Mi volt a témája?

– A kovásznai mofetták hatásmechanizmusa. Ezek a kutatások később világhírűvé váltak. A témakörrel úgy kerültem kapcsolatba, hogy jó barátom volt a kovásznai szívgyógyászati szanatórium vezetője, dr. Benedek Géza. Ő kérte, tisztázzuk ezt a mechanizmust, mert nekik nem volt meg hozzá a műszeres adottságuk. A 70-es évek végén nekiláttunk az izotóptechnikát és infravörös termográfiát alkalmazni. Az orvosok addig is tudták, hogy ezek révén lényegesen javítani lehet a szív- és keringési zavarokban szenvedők állapotán, de a mofettakezelés hatásmechanizmusát nem ismerték. Mi ezzel a témakörrel abszolút nóvumot tudtunk hozni az orvostudományba. Dr. Horváth Endre volt a vezető tanár e témakörben, akinek nagyon hálás vagyok, mert amikor kizártak az IMSZ-ből, később befogadott a klinikájára tanársegédként. Tehát végül 1979-ben védtem meg a dolgozatomat. Kutatási eredményeimet szerencsémre nemzetközi lapokban tettem közzé, elsősorban az Egyesült Államokban és Németországban, utóbbiban hagyománya volt a balneológiának. Az enyém mellett abban az időben a másik eredeti felfedezés a hepatitis vírusé volt, ami a László János professzor nevéhez fűződött. De mivel hazai lapokban tette közzé az eredményeit, idegen kutatók lekörözték.

– Ezek szerint az is fontos, hogy hol publikálunk, nem csak az, hogy mit?

– Nagyon fontos a közlés helye, az adott folyóirat tudományos rangja. Bolyai János nem volt akadémikus. 1860-ban halt meg, akkor már régen létezett a Magyar Tudományos Akadémia. Csakhogy annak idején ez nyelvművelési célból jött létre, Bolyai viszont az Appendixet latinul írta. Én a mofettákról szóló tanulmányomnak köszönhetően lettem 12 éve a Magyar Tudományos Akadémia tagja, egyedül a határon túli orvosok közül. Dr. Péter Mihály pedig szintén egyedüli tag – a biológiai részlegen. A román akadémia nem vett fel a tagjai közé.

– Milyen tárgykörben születtek kiadott egyetemi előadásai, szerzőként, társszerzőként jegyzett monográfiái?

– Büszke vagyok rá, hogy a világhírű német orvosi kiadó, a Springer gondozásában megjelent egyetlen romániai könyvnek, A Kardiológia és angiológia című kiadványnak én vagyok a szerzője. Én kerestem meg őket a kéziratommal, később díjat kaptam érte. Ugyanakkor tanulmánnyal szerepelek Vizi E. Szilveszter kötetében, a Humán farmakológiában, amely Európai Nívódíjat kapott. Egyébként 15 könyvem és monográfiám, mintegy 350 szakdolgozatom jelent meg.

– A Magyar Tudományos Akadémia volt elnökével szoros kapcsolatot alakítottak ki az utóbbi évtizedekben, a vásárhelyi tudományos diákköri konferenciákon is sokszor megfordult a jeles tudós.

– 1989-ben igen elkeserítő volt látni, hogy az orvosi egyetemen teljes sorvadásnak indult a magyar oktatás. A régi professzorokat elűzték, s fiatal tehetségeket nem vettek fel helyettük. Én is szélellenben kerültem be, mindig a hatalom támogatottjaival versengtem. Hivatalos körökben nem is kedveltek, „lordnak” neveztek. Nem vitatkoztam velük, inkább kitértem előlük. A tudásomat viszont tisztelték. Vizi E. Szilveszterrel és az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter akadémikussal dolgoztuk ki a tervet, miként állítsuk talpra a magyar orvosi egyetemi oktatást. Somogyi is többször járt itt. A hangsúly azon volt, hogy a legjobb magyar diákokat fel kellett készíteni az oktatásra és a kutatásra is. Vizi vállalta, hogy a budapesti Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) keretében ösztöndíjas orvosokat fogadnak, akiket kutatásra képeznek ki. Végzett fiatal orvosokat vittek ki – 12 év alatt 110-et. Közülük a legtehetségesebbek Somogyi Péter támogatásával az Oxfordi Egyetemre kerültek. A mai magyar oktatók nagy része ezek közül az orvosok közül került ki.

– Mindenkori el nem kötelezettsége, valamint az oktatási utánpótlás megszervezése mellett szívügye volt a TDK-k sorozata is.

– A legelső tudományos diákköri konferenciát 1990-ben tartottuk meg, aztán évről évre fejlődött. Magyarországról kezdetben egy-két előadó jött el, az anyaországban nemigen tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Vizi E. Szilveszternek panaszoltam, hogy az erdélyi magyar orvosokban kisebbrendűségi érzés alakult ki, ami nem csoda, hiszen mellőzték őket. Ő akkor az akadémia alelnöke volt, és a KOKI vezetője. Akadémiai költségen húsz magyar orvosis diákot és fiatal oktatót elvittünk Budapestre, és végigvittük őket az akadémián, hogy büszkék lehessenek a magyarságukra. Tanársegédként Attila fiam is tagja volt a küldöttségnek. Ő javasolta: ne könyvadományokat kapjanak, hanem a jeles profeszszorok személyesen jöjjenek Marosvásárhelyre, és beszéljenek az eredményeikről. Az akadémiai látogatásuk egybeesett a külföldi magyar akadémikusok találkozójával, ahol jelen volt például Kúnos György Washingtonból, Somogyi Péter Oxfordból, Klein György Stockholmból, aki a Nobel-díjat odaítélő bizottság tagja. Ők mind megígértek, hogy eljönnek Marosvásárhelyre, és be is tartották az ígéretüket. Utána a magyarországi orvosok valósággal versengtek azért, hogy bekerüljenek a TDK-programba. Mikor nyugalomba vonultam, megkértem a fiatalokat, hogy folytassák a munkát. Szóval nem volt egyszerű dolog, viszont a TDK világszintre emelkedett.

– Másik szívügye a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amelynek alapításában is részt vett.

– Az egyetemet működtető Sapientia Alapítvány kuratóriumát köztudottan az erdélyi egyházak hozták létre. Engem a néhai Csiha Kálmán püspök kért fel, vállaljam el a kuratóriumi tagságot. Meg is alakult kilenc taggal, közben folyt a vita a helyszínekről. A kolozsváriak megkezdték a lobbizást, Tőkés László már létrehozta az egyetemet Nagyváradon, és a harmadik lépés az lett volna, hogy Csíkszeredában is létrejöjjenek egyes karok. Marosvásárhelyről szó sem volt. Emlékszem, Németh Zsolt itt ült ebben a szobában, ahol most beszélgetünk, és azt mondtam neki: Csíkszeredában nincs szellemi infrastruktúra, nem volt soha egyetemi város. Akkor nem dőlt el, hogy a harmadik helyszín Csíkszereda vagy Udvarhely lesz. Hangsúlyoztam az államtitkárnak, hogy Marosszéket nem szabad kihagyni a Székelyföldből, hiszen több magyar ember lakik itt, mint egész Kovászna megyében. Ezenkívül Vásárhelynek nemzetstratégiailag is fontos szerepe van. Ő azt válaszolta, hogy újragondolják a dolgot, de Csík felé már el vannak kötelezve. Ezt követően aztán Marosvásárhely is képbe került, most pedig az összes Sapientia-fiók közül a vásárhelyi a legeredményesebb.

– A sikeres életpályáért kinek hálás? Úgy tudom, hobbija is van?

– Elsősorban a családomnak, a mindig mellettem álló, tehermentesítő és sokban segítő feleségemnek, gyermekeimnek, valamint kitűnő munkatársaimnak vagyok hálás. Szenvedélyem az erdélyi piktúra és a régi könyvek gyűjtése.