Ötvenöt év után eljátszani a legnehezebb szerepet

Szász Cs. Emese 2014. március 08., 11:50

„Én Emerencnél sokkal nyitottabb, derűsebb és közvetlenebb ember vagyok. Én szeretem az embereket. Ez Emerencre is vonatkozik, csakhogy ő az emberek iránti szeretetét nem nagyon akarja kimutatni” – beszélgetés Farkas Ibolya marosvásárhelyi színművésszel.

Fotó: Boda L. Gergely

– Március 5-én töltötte 75. életévét, ami egyben azt is jelenti, hogy immár ötvenöt éve van színpadon. Ünnep az Ön számára ez a kettős évforduló?

– Nem tartom ünnepnek, és a kettős évfordulóból kizárólag a színpadon eltöltött 55 évemet tartom kiemelendőnek, mert úgy érzem, egy ember életében az a legfontosabb, hogy mit mutatott fel az élete folyamán.

Úgy gondolom, ha én ebből a 75 évből ötvenötöt a színpadon töltöttem, és nem is akárhogy, akkor nekem az sokkal fontosabb, hogy erre valamilyen módon megemlékezik a színház vezetősége.

– A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat most Szabó Magda egyik legismertebb regénye, Az ajtó színpadra átültetett drámájával tiszteleg pályafutása előtt. A színpadi változatban az egyik főszerepet, Emerencet alakítja. Miként került éppen ez a darab képbe? Az ön ötlete volt vagy a színházé, esetleg Kincses Elemér rendezőé?

– A színházé semmiképpen sem. Annyira nem, hogy az ez évi repertoárban még véletlenül sem akadt egy olyan darab, amelyikben azt éreztem volna, hogy na itt rám gondolnak, s méltó feladat lehet számomra. Hát ez nem volt. Én ugye a múlt évben Sopronban vendégszerepeltem a Börtönnaplóval, és az ottani színház igazgatója a kezembe adta Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmje alapján Az őszi koncert címmel írt darab szövegét, mivel az egyik női főszerepet velem szeretné játszatni Sopronban a 2015–16-os évadban.

Farkas Ibolya
Színművész, 1939. március 5-én született Brassóban. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett oklevelet 1959-ben, és a város Székely Színháza szerződtette. 1957-ben kötött házasságot a tavaly elhunyt Lohinszky Loránd színésszel. 1966–1968 között a kolozsvári társulat tagja, majd ismét a Maros-parti városba szerződik. 2004-ben a bukaresti I. L. Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetemen doktori címet szerez. 1990–2009 között tanít a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának örökös tagja. Pályája során a drámairodalom kiemelkedő női szerepeit alakította. Főbb szerepei: Heléna (Euripidész–Sartre–Illyés Gy.: A trójai nők); Maxine (Williams: Az iguána éjszakája); Lujza (Barta L.: Szerelem); Ortansa (Mazilu: Balgák holdfényben); Árva Bethlen Kata (Kocsis I.); Zoja Gyenyiszovna (Bulgakov: A divatszalon titka).

Nagyon örültem, hogy legalább valaki fontosnak tartja, az életem ebben a pillanatban éppen hova érkezett. Jólesett, s felmerült, hogy ha úgyis megrendezi Sopronban, és éppen szabad ebben a periódusban, esetleg megrendezhetné itt is, de a vásárhelyi színház ezt nem támogatta.

Viszont felmerült, hogy ha már van egy ilyen évforduló, kezdjünk el keresni egy darabot, amivel ünnepelni lehet ezt a Farkas Ibolyát. Akkor Kincses Elemérrel kezdtünk keresgélni.

Vele nagyon régóta közös nevezőn vagyunk, sokat játsztam az általa rendezett darabokban, sok közös sikerünk volt, s ő is úgy gondolta, szívesen megrendezne egy olyan előadást, amiben én játszanék.

Keresgéltük a darabokat, és hirtelen eszembe jutott Az ajtó Szabó Magdától, és hogy milyen csodálatos szerep az Emerencé. A könyvet is olvastam, láttam belőle színházi felvételt, lenyűgöző volt, akárcsak később Szabó István filmje, de én akkor nem úgy néztem ezeket, hogy valaha foglalkozhatnék ezzel a szereppel.

A keresgélésben felmerült több darabcím, végül is Szabó Magda regényének színpadi adaptációja mellett döntöttünk. És erre készültünk immár hat hete.

– Mitől ennyire nehéz szerep az Emerencé?

– Nagyon nehéz szerep. Valami olyan mélységeket és tartást igényel, annyi megélt élményt kell ebben a figurában sűrítve hordozni, és nagyon ritkán megmutatni, hogy a néző sokáig nem is nagyon tudja, ki ez az Emerenc, milyen titkai vannak, mit őriz az ajtó mögött, miért nem lehet oda bemenni. De aztán a végén, remélem, minden néző eldönti, hogy mit őriz Emerenc az ajtó mögött. Én tudom, hogy mit őriz, de nem árulom el, döntse majd el a néző!

– Ezek szerint megtalálta önmagát ebben a szerepben?

– Nem, nem mondanám, hogy Emerenc vagyok, erről szó sincs. Én Emerencnél sokkal nyitottabb, derűsebb és közvetlenebb ember vagyok. Én szeretem az embereket. Ez Emerencre is vonatkozik, csakhogy ő az emberek iránti szeretetét nem nagyon akarja kimutatni. Nagyon ritka alkalom, amikor őt erről az oldaláról is meg lehet ismerni.

Úgy érzem, hogy az az 55 év, amit a színpadon eltöltöttem, azok a szerepek, fantasztikus lehetőségek, amelyek számomra megadattak – millió színes feladat, vígjáték, burleszk, bulvárdarab, tragédia, komédia, dráma –, olyan széles palettán próbálhattam ki a képességeimet, hogy ilyen értelemben távol állok Emerenctől. Viszont meg tudom fogalmazni az ő keserűségét, fájdalmát és a lényegét. Legalábbis remélem.

– Valaha összeszámolta, hogy hány előadást, szerepet jelentett a világot jelentő deszkákon eltöltött 55 év?

– Igen, amikor Nagy Miklós Kund interjúkötetet készített velem, akkor százon felüli szerepig jutottam, és hát ennek körülbelül kilencven százaléka főszerep volt.

– Ennyi idő elteltével hogyan készül most egy bemutatóra? Izgul még színpadra lépés előtt?

– Ugyanúgy készülök. Nem mondanám, hogy ez kifejezetten izgalom, de persze létezik. Inkább feszültség. Egy új feladat, amit fel kell vállalni, amit meg kell próbálni olyan szinten megfogalmazni, hogy a néző is azonosulni tudjon azzal az Emerenccel, amit én elképzeltem a rendezővel közösen. És hát nyilvánvaló, hogy ebben az előadásban rajtam kívül még vannak főszerepek, és nagyon fontosak a partnerekkel való kapcsolatok. Arra is nagyon kell vigyázni, hogy minden a helyére kerüljön, és úgy bontakozzon ki, ahogy ez a darab megkívánja. Ilyenfajta izgalom persze, hogy van bennem.

– Említette, hogy hat hete kezdték el próbálni Az ajtót. Ezek szerint egyre rövidebb idő alatt kell összeállítani manapság az előadásokat...

– Hat hét alatt elvileg van is rá lehetőség. A Börtönnapló, amit én csináltam, az is elkészült hat hét alatt. Jó, hogy ott egyedül voltam, és rajtam múlott minden. Nagyon benne voltam abban a történetben, mert ott mindent magam készítettem, magát a szövegkönyvet is én írtam, így annyira a saját szövegemmé vált, hogy amikor hozzáfogtam próbálni, már kívülről tudtam.

– Ezek szerint a Börtönnapló megmarad kedvencnek?

– Nagyon szeretem továbbra is. És nagyon fontos volt, hogy azt az eredményt, amit azzal az előadással elértem, semmiképpen nem akartam a mostani, 55 éves évforduló kapcsán kicsinyíteni. Valami olyasmit szerettem volna, hogy utolérjem saját magamat.

– Vagyis a Börtönnapló magasra tette a lécet.

– Nagyon magasra. A saját és a színészi pályám szempontjából is nagyon fontos állomásnak számít.

– Pedig a tavalyi év nem lehetett könnyű Farkas Ibolya számára.

– Életem legnehezebb éve volt. A férjem, Lohinszky Loránd júniusi halála elviselhetetlen volt, annak ellenére és azzal együtt, hogy tudtam, előbb-utóbb ennek be kell következnie. S tulajdonképpen hálát adok az égnek, hogy így következett be, mert úgy tudott elmenni, ahogyan élt: méltósággal. Nem szenvedett. Aztán nehéz volt talpra állni, de mivel bele tudtam kapaszkodni abba, hogy nekem októberben Sopronban játszanom kell, ez adott erőt, hogy összeszedjem magam. Hiszen van egy feladat, aminek meg kell felelni. És lehetőleg jól.

– Tehát a színpad könnyített a fájdalmon.

– Igen, a színpad. Meg hát a családom. Csak messze vannak, a lányom és a két unokám Budapesten élnek.

– Így képzelte ezt a március 5-ét?

– Nem tudok erre válaszolni. Nem. Most hangulatilag nagyon mélyponton vagyok, de ehhez a szerep is hozzájárul. Nem egy vidám szerep, és annak ellenére, hogy én milliószor játsztam tragédiát is, ennyire egyik sem viselt meg, mint ez a mostani. Ebben olyan sok fájdalom és keserűség tobzódik anélkül, hogy ennek a figurának lehetősége volna mindezt nyíltan felvállalni és kimutatni. Ez egy borzasztóan zárkózott ember, és csak magában őrlődik, őrlődik és őrlődik. Ez az őrlődés pedig kicsit engem is megvisel. De hát ha az Oscar-díjas kolléganőm, Helen Mirren, aki a Szabó István rendezte filmben játszta ugyanezt a szerepet, azt merte nyilatkozni, hogy élete legnehezebb és egyben legizgalmasabb feladata volt, akkor gondolom, én is merhetem ezt mondani: az egyik legnehezebb szerep, amit életemben eljátszottam.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat