HIRDETÉS

„Nincs időm unatkozni”

Szucher Ervin , Szucher Ervin 2008. január 04., 00:00
Beszélgetés Nagy Pál irodalomtörténésszel.
Fotó: A szerző felvétele

Sok esztendõs szerkesztõi múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként – nyolcvanadik életévén túl – is folyamatosan dolgozik. Jelenlegi munkái közül talán a leglátványosabb a Mentor Kiadónál megjelenõ Wass Albert-életmûsorozat szerkesztése.

Azt szoktam mondani: nincs idõm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betûvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában. Ami a Mentornál megjelenõ Wass-sorozatot illeti, ha jól összeszámolom, immáron harminchárom címet tudhat magáénak. Nemrégiben látott napvilágot szerkesztésemben, jegyzeteimmel az Éltem: voltam két vaskos kötete. Ezekben olvashatók a szerzõ önéletrajzi vonatkozású írásai, vallomásai. Az összeállítás élén kapott helyet az író fiának, Wass Hubának terjedelmes elõszava, melyben összefoglalja édesapja egész életútját, pályáját – különös tekintettel az emigráció éveire, a család ekkori viszonyaira. Meg kell vallanom: nem akármilyen szellemi érdeklõdéssel és belemerüléssel olvastam ezt a kéziratot is, ahogyan Wass Albert legtöbb írását valamiképpen magamhoz igen-igen közelállónak érzem. A közös szülõföld, a Mezõség szomorú szépségekben bõvelkedõ világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövõdött kötõdés.

Emlékszik, mikor, hogyan találkozott elõször Wass Albert írásaival? Mi ragadta meg leginkább ezek olvasása közben?

Hogyne emlékeznék, ilyesmit nem lehet elfelejteni! A kolozsvári Bolyai egyetem irodalom szakos hallgatója voltam a negyvenes évek közepe táján, amikor egyik távoli rokonunktól ajándékba kaptam Wass Albert Farkasverem címû regényét. Ezt elõször 1935-ben az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki. Ma is õrzöm ezt a jócskán megrongálódott, széthulló lapokból álló, láthatólag agyonolvasott példányt. Már akkor a szó szoros értelmében szívhez-elméhez szóló élményt nyújtott ennek a könyvnek minden sora. Persze, azokban az idõkben a háborús bûnösnek kikiáltott Wass Albertet csakis elítélõ jelzõk kíséretében lehetett – ha egyáltalán lehetett – emlegetni. A kitagadottak és megbélyegezettek sorába tartozott, akár Nyirõ József vagy Márai Sándor, meg más magyar írók azok közül, akik a háború után emigrációba kényszerültek. Aztán ugyanilyen úton-módon került a kezembe a szintén az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában 1944-ben megjelent, önéletrajzi fogantatású, novellákat tartalmazó kötete, A titokzatos õzbak. Ez volt a kezdet; a folytatásra több évtized után került sor, amikor a kilencvenes években a Mentor Kiadó részére Hûség bilincsében címmel két kötetben egybegyûjtöttem, megszerkesztettem, elõszóval láttam el a háború elõtt írt novelláit, elbeszéléseit. Nem sokkal ez után verseit gyûjtöttem egybe: ez volt a Nagypénteki sirató. És jöttek sorban az életmûsorozat kötetei, egyebek között az emigrációban írt, elsõ ízben ott kiadott Kard és kasza: a Mezõség, a család nagy regénye. De hadd említsem meg azt is, hogy elõzõleg, 1992-ben A mindig hazanézõ Wass Albert címmel írtam egy hosszabb ismertetõ cikket az egykori Romániai Magyar Szóban. Talán ez volt minálunk az elsõ „megszólalás\" az egykoron kiátkozott, Amerikában élõ erdélyi magyar íróról, aki soha nem tudta elfelejteni szülõföldjét, Erdélyt.

Mind a marosvásárhelyi Mentor, mind a magyarországi Kráter – illetve az utóbbi idõben mások is – számos Wass-mûvet adtak ki. Mi maradt még hátra?

Lehet, hogy egyeseket meglep, de hatalmas terjedelmû kéziratmennyiség maradt meg, s vár megjelentetésre. Nyilvánvalóan az emigrációban keletkezett írásokról van szó, jórészt publicisztikai cikkekrõl, riportokról, különbözõ alkalmi szövegekrõl, vallomásokról, de még színdarabokról is. A Mentornál a közelmúltban adtuk ki az Amerikai emberek címû kötetet, ami Wass Albertnek a Szabad Európa Rádió számára készített egykori riportjait tartalmazza – tele magyar vonatkozásokkal. Megjelenés elõtt áll néhány színpadra szánt munkája is. Úgy tûnik, élete végéig foglalkoztatta a színpadon való közlés lehetõsége. Alkotásai között található a Jupiter három napja címû háromfelvonásos, szatirikus hangvételû vígjáték is, amit én máris színházaink vezetõinek a figyelmébe ajánlanék. Akad itt, a kéziratok tömegében nem egy nyers vázlat is, meg változatok valamely már megírt témára.

Milyen állapotban kerülnek ezek a szerkesztõ kezébe?

Általában jól olvasható szövegek, itt-ott a szerzõ kézírásos betoldásaival, javítgatásaival. Wass Albert mechanikus géppel írt – élete utolsó pillanatáig. Ám elérkezett az az idõ, amikor keservesen kellett tapasztalnia, hogy a gépelés nehezére esik; szomorúan említi ezt több öregkori vallomásában.

Annak idején versekkel indult Kolozsvárt az Ifjú Erdély meg más lapok hasábjain, a Farkasverem címû regényével szép sikert aratott a harmincas években, tagja lett a marosvécsi Helikonnak, Baumgarten-díjat is kapott, de a közíró, a publicista Wass Albert voltaképp emigrációjának éveiben alkotott igazán jelentõset…

Így igaz: a hagyatékban õrzött anyagból több kötetre való publicisztikai írás került – s kerül folyamatosan – nyilvánosság elé napjainkban. A Mentornál eddig szerkesztésemben napvilágot látott a Magyar számadás és a Magyar szemmel címû – utóbbi háromkötetes – összeállítás, de ezeken kívül is vannak még könyvalakban eddig még nem közölt cikkek, amelyeket Wass Albert a korabeli amerikai és kanadai lapok számára írt magyar, illetve angol nyelven. A mi sorozatunkkal párhuzamosan más, magyarországi kiadók is jelentetnek meg Wass-köteteket. Szerintem a széles körû érdeklõdés, a nem mindennapi népszerûség indokolja, hogy ilyen párhuzamosságok érvényesülhessenek. Ha napjainkban egy magyar író könyveinek megjelentetését több kiadó is fölvállalja, ez kétségtelenül a siker bizonyítéka.

Az író megítélésének módosulása érdekében apró, de fontos lépés lehetne a román olvasóközönség megcélzása. A funtineli boszorkány után fordítottak-e le más Wass-mûvet?

Egyelõre az Elvész a nyom román fordítása készült el, ez kiadóra vár. Valóban sokat javíthatna Wass Albert megítélésén az író mûveinek román közegben való népszerûsítése. Emlékezzünk csak vissza, amikor a Lângã Scaunul Domnului címmel, Corneliu Câlþea fordításában 2000-ben megjelent A funtineli boszorkány, a könyv marosvásárhelyi bemutatóján Ion Coja, a magyarok iránti barátsággal nemigen vádolható Vatra-alapító, bukaresti egyetemi tanár egyebek között azt mondotta, hogy ilyen szépen, ilyen mély együttérzéssel kevesen írtak a román néprõl, a Felsõ-Marosmente havasainak világáról. Nem akármilyen sikere volt a könyvnek; Ratosnya környéki román emberek ma is érdeklõdnek, hogy hol, miként lehet megszerezni ezt az olvasnivalót. Vagy mondok mást: a közelmúltban megjelent Kolozsvárt Mircea Tomuºnak az Aripile domnului címû dokumentumregénye, pontosabban annak elsõ kötete, melyben a mezõségi, mócsi származású szebeni román író részletesen szól Wass Albertrõl, a Wass-családról, 1940 õszének mezõségi viszonyairól, drámai napjairól. Tomuº mûvét Dumitru Radu Popescu kiválónak tartja. Mindebbõl én azt szûröm le, hogy bizonyos román körökben ébredezik némi érdeklõdés az erdélyi magyar író mûvei és személye iránt. Mindenképpen bátorító jelzés, ha nem csupán a politikum sikamlós színterein emlékeznek rá – még mindig mondvacsinált, alaptalan háborús bûnösséget, valótlan románellenességet, antiszemitizmusát emlegetve.

Évek óta Wass Albertet tanulmányozza, gondozza, szerkeszti, mégis jut ideje egyébre is...

Már mondtam: nincs idõm semmit tenni. A budapesti Palatinus Kiadónál – Gondolat és árvaság, Szellemi õrség, illetve Emberi szavak címmel – megjelentek gondozásomban Tamási Áron esszéinek, cikkeinek, interjúinak kötetei. Ugyanitt kiadás elõtt áll egy Tamási-leveleskönyv. A Mentor jelentette meg nemrég a Napló nélkül címû könyvemet, s remélhetõleg az idén napvilágot lát – Gond és remény címmel – közelmúltbeli publicisztikai cikkeimbõl egy válogatás. Szívszerelmemrõl, a humorról sem mondok le. A Kriterionnál Mosolygó Erdély címmel többkötetes anekdotasorozatot tervezünk kiadni. Ha jól belegondolok, soha annyit nem dolgoztam, mint mostanság. Nemsokára 84 éves leszek, de végzem a vállalt feladatokat – amíg lehet.

Nagy Pál

1924-ben született Mezõkölpényben. A marosvásárhelyi Református Kollégium után Kolozsvárra, a Református Teológiára, majd késõbb a Babeº–Bolyai Tudományegyetemre került, az Ifjú Erdély címû diáklapban kezdte közölni elsõ írásait. Az egyetem elvégzése után tanársegédként dolgozott Kolozsváron, majd 1955-ben Marosvásárhelyre költözött, ahova az Igaz Szó címû irodalmi folyóirathoz hívták. Tizenöt év után A Hét, majd ’73-tól nyugdíjazásáig az Új Élet munkatársa lett. Publicisztikai, irodalom- és színikritikai cikkei mellett számos kötetet jelentetett meg, illetve szerkesztett.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS