HIRDETÉS

Nem szívbajosnak való film

Gazda Árpád 2008. február 15., 00:00
Nagyon ritka az a film, amelynek egynél több rendezője van. Íróból, producerből, vágóból, sőt operatőrből is lehet több, de ha a stáblista legtetején két név van, az méltán adhat okot a gyanúperre. A Coen fivérekkel másképp van. Eddig is együtt készítették a filmjeiket, de az íratlan szabályokhoz alkalmazkodva mindig Joel szerepelt rendezőként. Legújabb filmjüket viszont minden tekintetben (írás, rendezés, produkció és vágás) együtt jegyzik. Az előbbi gyanúper pedig ennek tudatában nem tartható.

A cím – Nem vénnek való vidék (No Country For Old Men) – elég sokat elmond a filmről, anélkül, hogy bármi módon poéngyilkos lenne: a benne bemutatott világ tényleg nem öregeknek való. Mégcsak nem is nőknek. Kisgyerekeknek aztán pláne, a szívbajosokról nem is beszélve. S ebből már lehet sejteni, hogy a Coen fivérek visszatértek a munkásságuk korai szakaszát fémjelző erőszakos történetekhez, az utóbbi évek idétlen remake-jei (The Ladykillers) és könynyed vígjátékai (Intolerable Cruelty) után.
A jelen esetben tárgyalt alkotás mégis eltér a korai, „szerzőibb” filmjeiktől, mégpedig abban, hogy adaptáció. A fivérek Cormac McCarthy 2005-ös, azonos című könyvét dolgozták fel – szinte szóról szóra. Anynyira hűek maradtak a regényhez, hogy cserébe néha feladták a filmes ritmust, amitől egy-egy percben leülni látszik a film – persze elszundítani esély sincs, hiszen Bell sheriff (Tommy Lee Jones kissé fáradt, de éppen ezért passzoló alakításában) hosszú monológjait hamar megszakítja egy-egy eltévedt golyó.
Az irodalmi alapanyaghoz való hűség része az is, ahogy a filmet befejezik: regényvéghez teljes mértékben talál egy monológ, itt viszont elsőre nagyon furán hat. De amikor a vége feliratoknál felcsendül az első zenei betét a filmben, akkor döbbenünk rá a filmcím igazi értelmére. És jót tesz neki a „filmtelenítés”: a napnyugtában eltűnő cowboy képe nem jelenik meg, csak elhangzik. Mintha egy teljesen másik filmből látnánk vendégjelenetet.
Üdítő látni az utóbbi évek western-visszatérését: talán egyfajta riposztként a Brokeback Mountain cowboymítosz-rombolására, de talán egyfajta hullámhegyként is a műfaj természetes mozgásában. Az még üdítőbb, hogy noha atipikusak ezek a „texmex-westernek” (ugyanis jelenkoriak – talán Peckinpah Alfredo Garciája volt az első ilyen, pár éve pedig – ugyancsak Tommy Lee Jonesszal – a Melquiades Estrada három temetése), a jó öreg cowboyok a mában is helytállnak.
Számomra az egyik legérthetetlenebb ezzel a filmmel kapcsolatban a fintor, amellyel Hollywood Javier Bardemet nem fő-, hanem mellékszereplőként jelölte Oscar-díjra. Igaz, hogy Bardem európai, és hollywoodi karrierje épphogy csak kezdődni látszik, ezért talán valami perverz, szindikátusbéli belső játékszabály miatt nem kaphat főszereplői aranyszobrot – de a filmet dominálja a jelenléte, még inkább, mint az arca a plakátot. Amikor nincs benne a képkeretben, akkor is ott szuszog hibás kiejtésével, sebhelyes arcával, idétlen frizurájával és gyilkos szegezőpisztolyával.
1980 körül vagyunk, Llewelyn (Josh Brolin szintén nagyszerű, de Bardem mellett elhalványuló alakítása) egy nem túl jó életű Vietnam-veterán, aki temérdek drogra, pénzre és hullára bukkan a Rio Grande mellett. Ha nem vinné el a pénzt, nem lenne film. De elviszi: éppen ezért Anton Chigurh (Bardem) a nyomába ered. Róla keveset tudunk, de ennyi elég is: hidegvérrel gyilkol, és akár saját épségét is veszélyezteti a célért. Llewelyn veszettül menekül, Chigurh veszettül üldözi, Bell sheriff pedig rendhagyó módon nem az üldözőt üldözi, hanem az üldözöttet próbálja megvédeni. Közben kibontakozik „midlife crisis”-e, de az sem a megszokott hisztis modorban, hanem amolyan cowboybecsülettel. Chigurh egy csomó embert lemészárol, és majdnem úgy tűnik, hogy megússza épen, amikor egy – eléggé fura – deus ex machina révén autóbalesetet szenved. Már épp fognánk a fejünket, hogy minek ide isteni gondviselés, amikor Chigurh törött karral, de töretlen szenvedéllyel otthagyja a helyszínt.
A szegezőpisztoly egyébként jóval nagyobb jelentőséget kap, mint a legtöbb westernben a fegyver. Itt megszemélyesedik, a hidegvérű gyilkos Chigurh szimbiótája lesz: a rendezők hihetetlen figyelmet fordítottak rá. Nekünk, disznót késsel ölőknek sokat nem mond, de Amerikában a marhák gyors, kegyelemteli és gazdaságos legyilkolásához használják. Ezzel többletjelentést kap a fegyver: Chigurh gyilkolása nem művészet vagy elmebeteg kényszer, hanem ipar, műszak, meló. Mindenki más pedig bambán bőgő, sorára váró szarvasmarha. Bardem figurája nem is akkor a legfélelmetesebb, amikor gyilkol, hanem amikor nem gyilkol: hátborzongató az érmefeldobós jelenet, amelynek végén „megkönyörül” az áldozaton.
A három figura talán egyszer sem találkozik egy képkeretben, az összjáték mégis hatásos. A pőre, stilizálatlan, brutál-realista stílus pedig keresetlen, hiteles durvaságot kölcsönöz a filmnek – valószínűleg ez taglózta le a kritikusokat és a nézőket egyaránt annyira, hogy a www.imdb.com internetes portál toplistáján a 32. helyre kúszott fel.
A Nem vénnek való vidék atipikus western, nem konvencionális akciófilm, fura ritmusban lüktető, thriller-elemekkel tűzdelt krimi. 2007 egyik (vagy a) legdicsértebb filmje, a nagy Oscar-várományos. Bizonyíték arra, hogy nemcsak az „előremutató” és az eredetit „továbbíró”, hanem a hajszálpontos adaptáció is lehet zseniális és szerzői – éppen azért, mert hajszálpontos.

Jakab-Benke Nándor

Nem vénnek való vidék (No Country For Old Men), színes, amerikai, 2007, 122 perc. Rendezte, írta, vágta: Ethan és Joel Coen. Producer: Scott Rudin, Ethan és Joel Cohen. Fényképezte: Roger Deakins. Zene: Carter Burwell. Szereplők: Javier Bardem, Tommy Lee Jones, Josh Brolin, Woody Harrelson.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS