HIRDETÉS

Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel

Kőrössy Andrea 2017. október 29., 09:29

Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.

Fotó: Molnár Ferenc

– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel?

– A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.

HIRDETÉS

Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata.

Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár

A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.

– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.

– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem,

így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam.

Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam.

1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.

Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.

2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat.

– Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?

– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.

Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni.

Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.

– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-­po­li­ti­ka, mit kínált a szé­les-
­vá­szon?

– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.

A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett.

És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.

A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.

– Manapság jár moziba?

– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.

– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?

– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.

A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek.

Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.

– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.

– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.

A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.

Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.

– A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?

– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron.

Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.

Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.

– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?

– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból.

Fotó: Sapientia

A többséget a gyakorlati filmkészítés lehetősége vonzza erre a szakra, de ez nem azt jelenti, hogy a felvételizők határozottan tudják, hogy mondjuk rendezők vagy operatőrök szeretnének lenni, inkább kíváncsiak arra, miként működik mindez. Nem tudják, hogy mi vár rájuk – ez is a filmkultúra-oktatás hiányának egyik következménye –, így nem is vágyhatnak egyik területen sem arra, amit nem ismernek.

De az egyetem szerepe pontosan az, hogy felkeltse az érdeklődést, ami alapján a fiatalok elindulhatnak egy bizonyos irányba.

Éppen ezért elsőéven mindenki mindent tanul, és csak másodéven kell eldönteniük, hogy a tapasztalatok alapján merrefelé mennek tovább, mi érdekli jobban őket, mihez van tehetségük. Egy szakma megtanulása mindig a leszűkítésről szól: az a jó szakember, aki egy szakma kis szeletéhez nagyon jól ért. Ezt csak sokéves gyakorlat révén lehet elsajátítani.

Az egyetem viszont épphogy a látószög kitágításáról szól, megmutatja a lehetőségeket: Mi ez a hetedik művészet? Hogyan kell filmezni, forgatókönyvet írni? A képet és hangot filmmé összerakni? Mit jelent a mozgókép a mai világunkban? Milyen útvonalakat lehet ezzel kapcsolatban bejárni? Alapokat ad és térképet a további tájékozódáshoz.

– Követik, hogy a Sapientián végzett diákok milyen úton haladnak tovább?

– A végzetteink sokféle területen kipróbálják magukat. Gyakran a továbbtanulás felé irányulnak, ez nem azt jelenti, hogy nem gondolják elég jónak az itt kapott alapot, hiszen mindenkitől örömmel hallom a pozitív visszajelzéseket az itt kapott műveltségre vonatkozóan. Annak csak örülünk, ha további tudásvágy él bennük és úgy érzik, hogy még többet szeretnének tudni. Sokan már filmeznek, rendezőként, operatőrként próbálgatják magukat.

Nem könnyű maguknak utat törni a filmes szakmában, de van, akiben van kitartás hozzá.

Sok diákunk dolgozik a televízióban, helyi stúdióknál, van, akiből internetes szerkesztő lesz, mások kulturális menedzserként helyezkednek el.

– Ön soha nem akart „a kamera másik oldalára” állni, filmet készíteni?

– Nem, engem mindig is nézőként és gondolkodóként érdekelt a film. Az ember tudja, hogy mihez van tehetsége, a művészethez vagy az arra való reflexióhoz. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének alkotók, akik elméletileg is elgondolkoztak a filmről, és elméletírók is próbálkoztak filmkészítéssel. Én a magam részéről mindig úgy éreztem, hogy a filmről való gondolkodás, a művészet gazdagságának átlátása is igényel egyfajta kreativitást. Annak a nézőpontnak a megtalálása, amiből értelmezhetővé válnak a dolgok, ez egy olyan intellektuális kaland, ami engem mindig is vonzott.

– A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) szervezői mintegy misszióként határozták meg az erdélyi film felélesztését. Mit gondol, ez inkább romantikus elképzelés, vagy tényleg van arra lehetőség, hogy Erdély – ha nem is filmes központtá, de – fontos helyszínné váljon?

– Ez nagyon összetett kérdés, ha valaki könnyen meg tudná válaszolni, akkor már meg is valósult volna. Fontos leszögezni azt is, hogy talán a legkevésbé egy filmelméleti szakember alkalmas arra, hogy ezt megválaszolja. Amit én látok, az a probléma maga, nem a megoldás.

A leglényegesebb kérdés talán az, hogy mit képzelünk el magunknak.

Ha arról beszélünk, hogy fel kell újítani azt a filmgyártást, ami egykor virágzott, figyelembe kell vennünk, hogy amikor itt a legendás némafilmek készültek, az a hőskor volt. Azóta nagyon megváltozott minden, nemcsak a technika.

Maga a filmgyártás is differenciálttá vált. Ha egy hollywoodi típusú filmgyártásról álmodozunk, ahhoz valószínűleg sem anyagi, sem szakmai szempontból nincsenek meg itt a szükséges feltételek. Esetleg függetlenfilmes koncepcióban akar valaki gondolkodni, kimondottan művészfilmekben, kísérleti alkotásokban, kis költségvetésű filmekben vagy úgynevezett no budget produkciókban? Ma már arra is van példa, hogy mobiltelefonnal készítenek moziban bemutatható filmeket.

Úgy gondolom, az anyagi feltételek mellett nagyon fontos az a szellemi közeg is, amiben a filmes alkotások születnek – hogyan gondolkodnak a filmről, akik filmet akarnak készíteni, s van-e elég akarat, tehetség hozzá.

Visszatérve az oktatás területére, a diákjaink hajlamosak azt gondolni, hogy ha lenne egy drágább kamerájuk, milyen jó dolgokat lehetne forgatni. A művészethez viszont elsősorban nem technika kell, hanem jó ötlet. Ezt a kreativitást, sajnos, nem lehet tanítani, a diák fejébe nem lehet tölcsérrel tölteni az erre vonatkozó tudást, de meg lehet mutatni a példákat, újabb és újabb kihívások elé lehet állítani a feladatokkal, s ha kellő nyitottság, kíváncsiság van benne, talán ráérez a dolgok lényegére, és megpróbálja ki is fejezni azt.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS