– A legkülönbözőbb zenei eseményekkel kapcsolatban lehet Lászlóffy Zsolt nevét hallani, de melyik a zenének az a területe, amit a legközelebbinek érez. Más szóval hogyan határozná meg zenei „főfoglalkozását\"?

– Zeneszerző vagyok, és nem elsősorban azért, mert a diplomámon ez áll, hanem mert talán ez a legátfogóbb, legnyitottabb területe a zenének. Kereső, helyesebben kutató, kutakodó ember vagyok, s mivel minden zenemű egy új világ, megnyílik előttem a felfedezés lehetősége. A zeneirodalomban  sok hasonló, már-már ikerművet felfedezőkkel szemben számomra minden mű mást és mást hoz.

– A hatvanas évek elején  egyszerre robban be az erdélyi irodalomba az első Forrás-nemzedéknek nevezett alkotógeneráció, melynek két kiemelkedő egyénisége Lászlóffy Zsolt édesapja, Csaba és nagybátyja, Aladár. Két ilyen költőtehetség közvetlen környezetében hogy nem a poézis lett az elsődleges érdeklődési köre?

– Apai részről nem voltak aktív zenészek a családban, én feltehetőleg anyai nagyszüleimtől örököltem a zenei hajlamot: nagyapám kántortanító volt, a nagyenyedi kollégiumban tanult, szépen zongorázott, orgonán játszott, és dalárdát is vezetett. De anyai nagymamám is tanítónő volt, márpedig abban az időben nem lehetett úgy elvégezni a tanítóképzőt, hogy legalább egy hangszeren ne játsszék valaki, és ne tudjon énekelni. S habár apai részről nem voltak aktív zenészek a családban, édesapám és nagybátyám lírájában nagyon fontos szerepet játszik a nyelv zeneisége. Édesapámnak májusban mutatták be Pózok a sebezhetőn és az Átörökített magány című ikerkötetét, melyekben a legváltozatosabb zenei ritmika, főképp sok időmértékes vers található, s nyelvi muzikalitás nélkül ez aligha sikerülne. Jómagam hatévesen már zeneiskolába jártam, de szüleim elmondása szerint háromévesen, apai nagyapám halálakor séta közben egy „versikét\" mondogattam: „Én még kicsi gyerek vagyok, élnek, akik élnek, ilyen az élet...\" Ám miután kiderült, hogy a zenei hajlam elsődleges, és abszolút hallásom van, a család úgy döntött – velem egyetértésben –, hogy akkor legyen a zene. Ugyanakkor a költészet iránti érdeklődésem a mai napig megmaradt: több Hölderlin-, Paul Éluard-, Herbert Zand-verset zenésítettem meg, de olykor elég csak verssorokat „kiugratni\", és máris hallom a zenét. Ebben a témában talán a legtöbbre tartom a Goethe-dalképek című darabomat, mely valahol a Vándor éji dalának eredeti és öt magyar, Kosztolányi, Tóth Árpád-, Szabó Lőrinc-, Móricz- és Dsida-fordítás feldolgozása. A brácsára, vibrafonra és énekhangra írt művet 1999-ben mutattuk be először a budapesti Eckermann kávéházban, s az eredeti versszöveg, valamint a fordítások közben fraktálképeket vetítettünk.

– Fraktálképek?

– Igen: kolozsvári középiskolás koromból szeretettel gondolok Telmann Jenő egykori fizikatanáromra  és a Mandelbrottal levelező biofizikus barátomra, Hantz Péterre, aki elsőként vezetett be a fraktálgeometria világába. De egyébként sem kell különösebben csodálkozni, mivel a hallás, a zene rendszere nagyon hasonlít a matematika rendszeréhez.

– Említette, hogy már hatéves korában zeneiskolába járt. Milyen hangszerrel kezdte a tanulást?

– Az óvodáskori, a házat, a folyosót és az erkélyt betöltő vég nélküli triolafutamok után zongorával, de hétévesen már komponálgattam. Az első próbálkozások után tizenkét évesen már komolyan vettem a zeneszerzést Magyari Zita irányításával, aki akkor még főiskolai tanítványa volt Terényi Edének. Nagyon hálás vagyok neki a rendszeres zeneszerzői stúdiumokért, ő vezetett be a különböző zenei formák, az összhangzattan és az ellenpont rejtelmeibe; mindezt annyira sikerült elsajátítanom, hogy a zeneakadémián már nem kellett ezzel bíbelődnöm. Zeneszerzés szakra jelentkeztem zongora mellékszakkal, majd elkezdtem a karmester szakot is, elsősorban nem saját kompozícóim, hanem a kortárs művek, elsősorban a mai magyar szerzemények bemutatását tartva szem előtt. Szeretném avatottan, minél hitelesebben megszólaltatni a darabokat, mivel egy mű élete valahol hasonlít az ember életéhez: amikor először megszólal, akkor kezdődik, születik meg, s ha a bemutató netalán nem sikeres, ez könnyen rányomja bélyegét a mű sorsára, „életére\". Szerencsémnek tartom, hogy elsőként vezényelhettem Szalay Miklós vonószenekari Concertóját, Demény Attila Örkény István Bevégzetlen ragozás című írása alapján készült kamaraoperáját, s ugyanúgy még  2002-ben, Romániában először, Bartók korai alkotását, a Kossuth-szimfóniát. Egy-egy ilyen lehetőség óriási felelősséget jelent  a karmester számára, valamelyest hasonlít a műfordításhoz. Ezt a hozzállást a babitsi fordítói „alázathoz\" hasonlítanám, az eredetihez való ragaszkodást és persze elrugaszkodást illetően. Ilyen értelemben  mindenképpen előny, „megkönnyebbülés\", ha él a mű szerzője.

– 2006-tól a Nagyváradi Filharmónia karigazgatója. Sokak szerint az énekhang a legösszetettebb „hangszer\": mikortól „játszik\" ezen a hangszeren?

– \'94–95 táján kezdtem, előbb dalokkal, dalciklusokkal, aztán elég sok idő eltelt, míg a sepsiszentgyörgyi Vox Humana együttessel és a Georgius Kamarazenekarral sikerült bemutatnunk Händel Messiás című oratóriumát. Ezt megelőzően még 1998-ban debütáltam karmesterként a Kolozsvári Magyar Operában: a Don Quijote balettet vezényeltem, később a Diótörőt is többször. Érdemes megemlíteni, hogy tizenhárom év kihagyás után újraindítottam Váradon a leckekoncerteket, melyeken karmesterként és előadóként egyaránt szerepelek. A filharmónia énekkarát nemegyszer fenyegette már a Hamupipőke-sors, a létszám folyamatosan csökken, s jóllehet 2010-ben részt vettünk a rangos zempléni fesztiválon, a kórustagokat egyre inkább az emlék és a hit tartja össze, mert nagy részük máshol főállású. 2012 áprilisa óta nagyon jól együttműködünk a debreceni Kodály kórussal: akkor jöttek először, koncertmesterünk, Ardelean Gábor tragikus, hangverseny közben történt halálára emlékező Verdi Rekviem bemutatására. Az idén márciusban együtt szerepeltünk Debrecenben, az Aranybika nagytermében, a következő közös fellépésünk pedig a 200 éves Verdi-emlékév keretében a budapesti zeneakadémián lesz. A Kodály kórussal való együttműködésünk némiképp példázza, hogy meglehetős késéssel a zenei élet is követni látszik az irodalomban már húsz éve elindult folyamatot: ha egységes magyar irodalomról beszélünk, higgyük, hogy a zenei élet is efelé tart.

– Nagyon színes, nagyon gazdag a tevékenységi palettája, és akkor még nem is beszéltünk egy olyan területről, ami a zenezerzésnek egyik alfaja ugyan, mégis egészen sajátos műfaj: a színpadi művek kísérőzenéjéről.

– Inkább kísérleti zenéről beszélnék a magam nevében – különben sem tartom telitalálatnak a kísérőzene kifejezést. Kolozsváron kerültem közel a színházi világhoz: Tompa Gábornak több rendezéséhez is szereztem zenét, de dolgoztam már együtt Visky Andrással, Árkosy Árpáddal, David Zinderrel, Dragoş Golgoţiuval, Kövesdy Istvánnal, Varga Ibolyával is Spiró György, Nagy András, Weöres Sándor, Lázár Ervin és más szerzők erdélyi színrevitelében. Többek között olyan darabokhoz írtam zenét, mint a Fehér tűz, fekete tűz, a Bakhánsnők vagy a Peer Gynt kolozsvári, A boldog királyfi, Rendes feltámadás nagyváradi, A csábító naplója temesvári, a Nők iskolája sepsiszentgyörgyi, a Woyzeck bukaresti, illetve most májusban a Kovásznai György Csontváry című marosvásárhelyi bemutatójához.

– És látom a kolozsvári Helikonban zenei cikksorozatát...

– Terényi Edének is köszönhetem, hogy átvehettem tőle jó két évtized után ezt a rovatot. Ő zeneszerzőelődként is induló pályám egyik legmeghatározóbb egyénisége volt. Gyerekkoromban Demény Piroskától tanultam sokat, mindenekelőtt népzenét és zeneelméletet, zeneszerzésből Budapesten doktoráltam Jeney Zoltán irányításával; máskülönben a főiskolai tanulmányaimat is a Liszt Ferenc Zeneakadémián kezdtem el két évtizeddel ezelőtt.

– Született kolozsváriként mennyire érzi magáénak Nagyváradot, a váradi zenei életet, zenészegyéniségeket?

– Váradra úgy kerültem, hogy „visszanéztem félutamból\", vagyis a budapesti álláslehetőségnek nemet mondva jöttem Váradra. Ez egész neveltetésemnek az eredménye: nemcsak a közvetlen családomnak, de Demény Piroska néninek is nagy szerepe volt abban, hogy itthon találjam meg a helyemet, ahol sokkal nagyobb szükség lehet/van rám. Váradon egyébként mondhatni azonnal befogadtak, Ari Nagy Éva, András Enikő, Kristófi János, Thurzó Sándor és fia egyaránt szívesen láttak. És gondolom nem fognak megharagudni, ha ennek ellenére én még mindig kolozsvárinak vallom magam.

Lászlóffy Zsolt
1973. május 18-án született Kolozsváron, tanulmányait a zeneiskolában kezdi, de a magyar csoport megszűnése után átiratkozik a mai Báthory István Gimnáziumba, érettségi után pedig a Gheorghe Dima Zeneakadémia zeneszerzés szakát választja, közben több alkalommal vesz részt magyarországi részképzésen és külföldi kortárs zenei mesterkurzuson. 1996 és 2000 között elvégzi a kolozsvári zeneakadémia karmesterképzőjét. 1997-ben feladja a kolozsvári zeneakadémián betöltött gyakornoki állását, a Nagyváradi Egyetemen vállal összhangzattan-tanítást, 1998-tól a nagyváradi Sulyok István Református Főiskolán ellenpontot, zeneelméletet, népdal-harmonizálást és hangszerelést oktat. 2003-ban sikerrel pályázik a Sulyok István Főiskola jogutódján, a Partiumi Keresztény Egyetemen adjunktusi állásra, majd 2010-ben docenssé nevezik ki, 2006-ban pedig sikeresen versenyvizsgázik a Nagyváradi Állami Filharmónia időközben megüresedett karigazgatói állására. Doktori értekezését a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen védi meg 2008 novemberében.