2007. szeptember 14., 00:002007. szeptember 14., 00:00
A film azonban az utóbbi Forman-termést ismerve (Larry Flynt-, Andy Kaufman-, Mozart-, a készülő Amarillo Slim-életrajz) teljesen megtévesztő. A Goya kísértetei ugyanis sokkal inkább korrajz, mint életrajz. És ha életrajz lenne, akkor is sokkal inkább a megszemélyesített spanyol inkvizíció életrajza lenne.
Ettől függetlenül sem korrajznak, sem életrajznak nem rossz, sőt üdítően sötét és hidegrázós a mostanában készülő epikus/romantikus kosztümdrámák közt. Szinte bunuelesen „technikátlan” (erős kapocs a Tejút című film). Vagyis alig-alig mutatható fel bármilyen formalizmus vagy túljátszottság, az ördög inkább az ízig-vérig klasszikus (vagy 2007-ben már csak klasszicizálónak mondható?) gyönyörű fényképezésben, az elmesélés mikéntjében, a színészek erejében rejlik. És milyen ördög! A narratíva halvány Bunuel-párhuzama akkorra lesz nyilvánvaló, amikor felfedezzük, hogy a forgatókönyvet Forman a legendás Jean-Claude Carriére-rel együtt írta, aki Bunuel leghűségesebb alkotótársa volt, például épp az említett Tejút írásánál. Forman viszont sokkal lassúbbra és érthetőbbre veszi a figurát: a jelenetek hosszúak és kimunkáltak, ráérősek, teret adva a nagybetűs Képnek – és mégsem válnak unalmassá.
Mi is lehetne egy Goya-életrajz főcímében, mint Goya-grafikákból készült kollázs? A Caprichos nyomatsorozat azonban nemcsak illusztráció: a rendező azonnal diegetikussá teszi a slideshow-t, amint kiderül, hogy a főcím a spanyol inkvizíció szemszögét követi: papok bámulják elborzadva a világ bűneit ábrázoló karcokat. A képeket parázs vita követi az inkvizítorok közt, ahol Lorenzo testvér (Javier Bardem páratlan alakítása) megvédi Goyát: „a képek nem gonoszak, a képek csak ábrázolják a gonoszt” – ez így egyszersmind ars poeticának hangzik Forman részéről.
Goya (Stellan Skarsgard) sztoriját Forman háttérbe szorítja Lorenzo testvér és Inés (Natalie Portman) melodrámától túlcsorduló történetei javára. Lorenzo, vérszemet kapott friss inkvizítorként, ráfogja Inésre, aki éppen Goya egyik modellje és múzsája, hogy zsidó és/vagy boszorkány lenne, ami miatt „felteszik neki a kérdést” – azaz megkínozzák. A törékeny lány persze bármit bevall fájdalmában, és eltűnik az inkvizíció sötét kazamatáiban. De hamar kiderül, hogy miért: Lorenzo testvér akkora hitbuzgósággal gyóntatja szegény lányt, hogy annak később gyereke is születik tőle. A lány jómódú apja bosszúból szintén megkínozza Lorenzót, és aláírat vele egy abszurd koholmányt, amit később felhasznál, és az egyház száműzi Lorenzót, aki a napóleoni hadakkal tér majd vissza. Inés évekre – a Napóleon-féle „felszabadításig” – az inkvizíció börtönében marad, majd amikor félőrülten és félholtan kiengedik (a gyönyörű Portmanból a sminkmesteri bravúr egy igazi goyai szörnyet konstruált), elindul elfeledett gyereke keresésére. Mindeközben Goya mester sztoikusan (főként, hogy meg is süketült közben) a háttérből figyeli az eseményeket, segít a szerencsétlen Inésnek. A nagy újratalálkozás már csak egy erőteljes melodrámában valósul meg: az időközben restaurált spanyol klérus újból elkapja Lorenzót, akit ezúttal halálra ítélnek. A tönkrement Inés a saját megnyomorítója halott kezét csókolgatja, amint azt eltolják a szekéren.
Természetesen Forman, ahogy egy képzőművészről (is) szóló film kapcsán lenni szokott, nem állja meg, hogy ne rekonstruáljon filmkockán egy-egy Goya-festményt vagy -karcot. Ez azonban leginkább művészettörténészeknek fog örömet okozni, annál is inkább, mert a forgatókönyv eléggé elnagyoltan és kuszán kezeli a tulajdonképpeni történelmet: például az 1799-ben készült Caprichos sorozatot itt a film/narratíva elején, tehát jó pár évvel a keletkezésük előtt szemléli a klérus. Ami itt még erősen kínálja magát, az az inkvizíció–francia forradalom–napóleoni háborúk–felszabadulás/náci uralom–prágai felkelés–kommunizmus–prágai tavasz párhuzam.
Amennyire mestermunka és hódolat egy klasszicizáló, festve elbeszélő „áttetsző” formának a film, annyira hibás gyémánt is. Forman túl sokat bíz a saját múltjára (főleg a Mozart-életrajz Amadeusszal rokonítható), és nem választ ki egy olyan figurát, aki elegendően szerethető és fontos legyen ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet. A háromfelé osztott történet így néha nehezen tartható össze, s kicsit talán túl „spanyol” is lett, a szó teleregényes értelmében: mert természetesen Goya és Inés megtalálják a lányt (szintén Natalie Portman, ezúttal protézissel), akiről viszont kiderül, hogy prostituált lett. Ráadásul a sztori néha eltéved olyan kisebb jelenetek miatt, amelyek láthatólag csak illusztrációs céllal léteznek – ez viszont nem egyértelműen hátrány, sőt.
A film narratívája az erős jelenetek köré szerveződik (az egyik legemlékezetesebb talán, amikor IV. Károly király bűnrossz módon előad egy hegedűdarabot – a később megsüketülő – Goyának), nem lineáris, hanem csomópontszerűen követhető. Ezt maximálisan ki tudja szolgálni a hibátlan képi világ: egymás mellett tud megjelenni a kor mocska, fertője, minden undorító sikátorával és börtönével – és a királyi pompa, az arisztokrata ház fényűzése. Maga Goya pedig erősen ambivalens figura: egyszerre jótét lélek, humanista, egyszerre ravasz mesterember, aki a ráadásként lefestett kézért pluszpénzt kér, és ugyanakkor a királyi család kegyeit leső kedélyes művész.
Ahogy az inkvizítorok hiába keresték a Goya-nyomatokban a gonoszt, úgy hiába keressük mi is ebben a filmben a szó szoros értelmében vett tanulságot. Persze ott van, de Forman inkább az ismét felbukkanó Goya-képek erejére bízza a befejezést – ezúttal a késői termés, az említett torokszorító Fekete festmények zárja a filmet. Így lesz Goya története helyett Goya szemszöge az uralkodó tényező a filmben. A szemlélődő, a világ fertőjét néha gúnnyal, de leginkább borzalommal figyelő és azt egyedien, szkeccsszerűen rögzítő zseni szemszöge.
Goya kísértetei (Goya’s Ghosts), 2006, spanyol–amerikai, 113 perc. Rendezte: Milos Forman. Írta: Milos Forman és Jean-Claude Carriére. Operatőr: Javier Aguirresarobe. Vágó: Adam Boome. Zene: Varhan Bauer, José Nieto. Szereplők: Javier Bardem, Natalie Portman, Stellan Skarsgard, Randy Quaid. Producer: Saul Zaentz.
Aki komolyan veszi a saját vallását, komolyan tudja venni a másikat a maga vallásosságának megélésében, el tudja fogadni, hogy ő azon az úton keresi az üdvösségét – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész.
Tanár úr, az osztályból 18-an vették az érettségit! – jelentette büszkén az egyik tanítványom, amikor az eredményekről érdeklődtem. Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy a magyartalan megfogalmazásra felhívjam a figyelmét, de ez az egyetlen mondat nagyon sok mindenről árulkodik.
Kétszáz éve született Semmelweis Ignác, „az anyák megmentője” (1818. július 1. – 1865. augusztus 13.). Tragikus sorsú orvos, akinek a temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg.
A kolozsvári Mátyás-napok, majd a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok után egyre több erdélyi helyszínen találkozhatnak majd az érdeklődők Mátyás királyt és korát idéző programokkal, rendezvényekkel. Az Erdély-szerte esedékes megemlékezésekről a budapesti Magyarság Háza igazgatóját, Csibi Krisztinát kérdeztük.&a
Marosvásárhelyi és bukaresti peres tapasztalatom alapján a leghatározottabban ki merem jelenteni azt, hogy a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jövője jogi eszközökkel nem biztosítható.
‚Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek. A kisebbs&am
Nem jogi, hanem politikai döntés kérdése, hogy mennyire állítható a nemzetközi jog a kisebbségvédelem szolgálatába – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szalayné Sándor Erzsébet, az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye tanácsadó bizottságának tagja.
Újabb székelyföldi bemutatókörúton ismerheti meg a nagyközönség a napokban Sántha Attila nemrég napvilágot látott Bühnagy székely szótárát. A kötet megszületéséről, a gyűjtőmunkáról, a székely nyelvi örökségről kérdeztük Sántha Attilát.
A vers műfordítás egy ismeretlen nyelvből, a Kárpát-medencében írott mai irodalom egyre inkább szervesülő közegnek tekinthető, és fontosak az olvasókkal való személyes találkozások – ezt vallja többek közt Karácsonyi Zsolt kolozsvári költő, aki március 15. alkalmával vett át József Attila-díjat Budapesten.
Mindenki másként látja, fogja fel és értelmezi a valóságot. Amit látunk, képlékeny, és ha csak kicsit is más szögből próbáljuk nézni mindazt, ami körülvesz bennünket, máris változik a perspektíva, módosulhatnak nemcsak benyomásaink, de véleményünk is.