A film azonban az utóbbi Forman-termést ismerve (Larry Flynt-, Andy Kaufman-, Mozart-, a készülő Amarillo Slim-életrajz) teljesen megtévesztő. A Goya kísértetei ugyanis sokkal inkább korrajz, mint életrajz. És ha életrajz lenne, akkor is sokkal inkább a megszemélyesített spanyol inkvizíció életrajza lenne.
Ettől függetlenül sem korrajznak, sem életrajznak nem rossz, sőt üdítően sötét és hidegrázós a mostanában készülő epikus/romantikus kosztümdrámák közt. Szinte bunuelesen „technikátlan” (erős kapocs a Tejút című film). Vagyis alig-alig mutatható fel bármilyen formalizmus vagy túljátszottság, az ördög inkább az ízig-vérig klasszikus (vagy 2007-ben már csak klasszicizálónak mondható?) gyönyörű fényképezésben, az elmesélés mikéntjében, a színészek erejében rejlik. És milyen ördög! A narratíva halvány Bunuel-párhuzama akkorra lesz nyilvánvaló, amikor felfedezzük, hogy a forgatókönyvet Forman a legendás Jean-Claude Carriére-rel együtt írta, aki Bunuel leghűségesebb alkotótársa volt, például épp az említett Tejút írásánál. Forman viszont sokkal lassúbbra és érthetőbbre veszi a figurát: a jelenetek hosszúak és kimunkáltak, ráérősek, teret adva a nagybetűs Képnek – és mégsem válnak unalmassá.
Mi is lehetne egy Goya-életrajz főcímében, mint Goya-grafikákból készült kollázs? A Caprichos nyomatsorozat azonban nemcsak illusztráció: a rendező azonnal diegetikussá teszi a slideshow-t, amint kiderül, hogy a főcím a spanyol inkvizíció szemszögét követi: papok bámulják elborzadva a világ bűneit ábrázoló karcokat. A képeket parázs vita követi az inkvizítorok közt, ahol Lorenzo testvér (Javier Bardem páratlan alakítása) megvédi Goyát: „a képek nem gonoszak, a képek csak ábrázolják a gonoszt” – ez így egyszersmind ars poeticának hangzik Forman részéről.
Goya (Stellan Skarsgard) sztoriját Forman háttérbe szorítja Lorenzo testvér és Inés (Natalie Portman) melodrámától túlcsorduló történetei javára. Lorenzo, vérszemet kapott friss inkvizítorként, ráfogja Inésre, aki éppen Goya egyik modellje és múzsája, hogy zsidó és/vagy boszorkány lenne, ami miatt „felteszik neki a kérdést” – azaz megkínozzák. A törékeny lány persze bármit bevall fájdalmában, és eltűnik az inkvizíció sötét kazamatáiban. De hamar kiderül, hogy miért: Lorenzo testvér akkora hitbuzgósággal gyóntatja szegény lányt, hogy annak később gyereke is születik tőle. A lány jómódú apja bosszúból szintén megkínozza Lorenzót, és aláírat vele egy abszurd koholmányt, amit később felhasznál, és az egyház száműzi Lorenzót, aki a napóleoni hadakkal tér majd vissza. Inés évekre – a Napóleon-féle „felszabadításig” – az inkvizíció börtönében marad, majd amikor félőrülten és félholtan kiengedik (a gyönyörű Portmanból a sminkmesteri bravúr egy igazi goyai szörnyet konstruált), elindul elfeledett gyereke keresésére. Mindeközben Goya mester sztoikusan (főként, hogy meg is süketült közben) a háttérből figyeli az eseményeket, segít a szerencsétlen Inésnek. A nagy újratalálkozás már csak egy erőteljes melodrámában valósul meg: az időközben restaurált spanyol klérus újból elkapja Lorenzót, akit ezúttal halálra ítélnek. A tönkrement Inés a saját megnyomorítója halott kezét csókolgatja, amint azt eltolják a szekéren.
Természetesen Forman, ahogy egy képzőművészről (is) szóló film kapcsán lenni szokott, nem állja meg, hogy ne rekonstruáljon filmkockán egy-egy Goya-festményt vagy -karcot. Ez azonban leginkább művészettörténészeknek fog örömet okozni, annál is inkább, mert a forgatókönyv eléggé elnagyoltan és kuszán kezeli a tulajdonképpeni történelmet: például az 1799-ben készült Caprichos sorozatot itt a film/narratíva elején, tehát jó pár évvel a keletkezésük előtt szemléli a klérus. Ami itt még erősen kínálja magát, az az inkvizíció–francia forradalom–napóleoni háborúk–felszabadulás/náci uralom–prágai felkelés–kommunizmus–prágai tavasz párhuzam.
Amennyire mestermunka és hódolat egy klasszicizáló, festve elbeszélő „áttetsző” formának a film, annyira hibás gyémánt is. Forman túl sokat bíz a saját múltjára (főleg a Mozart-életrajz Amadeusszal rokonítható), és nem választ ki egy olyan figurát, aki elegendően szerethető és fontos legyen ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet. A háromfelé osztott történet így néha nehezen tartható össze, s kicsit talán túl „spanyol” is lett, a szó teleregényes értelmében: mert természetesen Goya és Inés megtalálják a lányt (szintén Natalie Portman, ezúttal protézissel), akiről viszont kiderül, hogy prostituált lett. Ráadásul a sztori néha eltéved olyan kisebb jelenetek miatt, amelyek láthatólag csak illusztrációs céllal léteznek – ez viszont nem egyértelműen hátrány, sőt.
A film narratívája az erős jelenetek köré szerveződik (az egyik legemlékezetesebb talán, amikor IV. Károly király bűnrossz módon előad egy hegedűdarabot – a később megsüketülő – Goyának), nem lineáris, hanem csomópontszerűen követhető. Ezt maximálisan ki tudja szolgálni a hibátlan képi világ: egymás mellett tud megjelenni a kor mocska, fertője, minden undorító sikátorával és börtönével – és a királyi pompa, az arisztokrata ház fényűzése. Maga Goya pedig erősen ambivalens figura: egyszerre jótét lélek, humanista, egyszerre ravasz mesterember, aki a ráadásként lefestett kézért pluszpénzt kér, és ugyanakkor a királyi család kegyeit leső kedélyes művész.
Ahogy az inkvizítorok hiába keresték a Goya-nyomatokban a gonoszt, úgy hiába keressük mi is ebben a filmben a szó szoros értelmében vett tanulságot. Persze ott van, de Forman inkább az ismét felbukkanó Goya-képek erejére bízza a befejezést – ezúttal a késői termés, az említett torokszorító Fekete festmények zárja a filmet. Így lesz Goya története helyett Goya szemszöge az uralkodó tényező a filmben. A szemlélődő, a világ fertőjét néha gúnnyal, de leginkább borzalommal figyelő és azt egyedien, szkeccsszerűen rögzítő zseni szemszöge.

Goya kísértetei (Goya’s Ghosts), 2006, spanyol–amerikai, 113 perc. Rendezte: Milos Forman. Írta: Milos Forman és Jean-Claude Carriére. Operatőr: Javier Aguirresarobe. Vágó: Adam Boome. Zene: Varhan Bauer, José Nieto. Szereplők: Javier Bardem, Natalie Portman, Stellan Skarsgard, Randy Quaid. Producer: Saul Zaentz.