HIRDETÉS

Beszélgetés Deák Árpád nagyváradi szobrászművésszel

Molnár Judit 2011. július 15., 12:26
1955. július 4-én született Marosvásárhelyen, az ottani Művészeti Gimnáziumban végzett, majd 1982-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. A tanügyben dolgozik, 1986 óta él Nagyváradon, jelenleg a Művészeti Gimnázium tanára. Elsősorban szobrászként ismert, de kiállításokon grafikákkal is szokott szerepelni.
Fotó: A szerző felvétele

– Az ókori görögök kilenc múzsája között – bárhogy is keressük, nem találjuk a képzőművészetekért „felelős” hölgyet. A magyarázat egyszerű: mesterségnek tartották a szobrászatot-festészetet, nem pedig művészetnek. De nem kell elfáradnunk az évezredek távlataiba, sokkal közelebbi időkben, a reneszánszban is még ugyanez volt a felfogás. Ma már természetesen megmosolyogtató volna, ha Michelangelóról mint ügyes kezű mesteremberről beszélnénk – ám mi a helyzet a kortárs szobrászattal? Hogy viszonyul a közfelfogás ehhez a művészeti ághoz?

– Már elvált ugyan egymástól a mesterember és a művész fogalma, a kortárs szobrászat még mindig a két terület ütközőpontján mozog, vagy talán helyesebb volna, ha határmezsgyét mondanék. Hogy világosabbá váljék, rövid történeti átfutást ajánlok. Az ókori egyiptomi és görög szobrok vagy az épületi elemekhez kötődtek, vagy pedig a fáraók, illetve a görögöknél az istenek nagyságát voltak hivatottak illusztrálni. Majdnem biztos, hogy emiatt a funkciója miatt a szobrok típusokat ábrázoltak, nem egyénített vonásokat. Az egyénítést majd a rómaiak alkalmazzák, különösképpen az ismert személyiségek, császárok, hadvezérek nagy köztéri szobrainak megalkotásakor. A kora középkorban, a népvándorlás idején visszaszorult az épület- vagy a köztéri szobrászat fejlődése, ám a román kor egyházi építészetében már ismét jelen van: ma is több helyen látható, milyen fantáziadús, dekoratív frízekkel díszítették az akkori templomokat. A gótikában aztán ez tovább finomodott, és majd a reneszánszban teljesedik ki. Mi, erdélyi szobrászok különösen büszkék vagyunk arra, hogy a középkorban a mi térségünkben keletkezett a nem épületekhez szorosan kötődő köztéri szobrászat egyik első remeke, a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra.

– Visszatérve az alapkérdéshez, vagyis hogy mesterség-e inkább a szobrászat, avagy művészet – a reneszánsz idején a legnagyobbak is (sőt mindenekelőtt ők) megrendelésre dolgoztak. Nem csorbította ez a művészi értéket?

– Viccből kérdezném: milyen kifogásai vannak Michelangelo művészetét illetően? Ő ugyanis egész életében megrendelésre dolgozott. És a mai művészek között is sokan kapnak megrendeléseket, jómagam is dolgozom rendelésre is. Ettől még nem csökken senkinek a művészereje. A kortárs Joseph Beuys véleményét idézve: mindenki művész, és minden művészet. Jól hangzó gondolat, de nem teljes mértékben igaz, mivel manapság a hagyományos képzőművészetet, mondjam úgy, hogy a pontos, figurális ábrázolást nem tartják igazi művészetnek. Inkább mesteremberi munkának mondják, mivel állítólag csak nézelődésre serkent az ilyen alkotás, nem pedig gondolkodásra. Rangos kortárs kiállításon már nem is lehet csak hagyományos munkákkal részt venni, sokkal többet számít az eredeti és újszerű koncepció.

– Ad absurdum például egy falra szegezett lyukas talpú cipő?

– Mondjuk igen. Vagyis az objektek. Valós tárgyak meghökkentő, újszerű asszociációs helyzetben való bemutatása, mondhatnám úgy is, hogy műtárgyrangra emelése. Föltétlenül meg kell említenem a performence-t is, ami inkább történés, már-már színházi produkció – nyilván képzőművész-gondolkodáshoz köthető indíttatással. Bátran állítom, hogy az itt, Nagyváradon jelentkezett, úgynevezett 80-as generáció egyénenként és összességében is világszínvonalú performence-t alkotott. Ha mondjuk nem is mentek el odáig, mint Ben Vautier, aki fekete alapra fehér anyaggal írja fel – ugyancsak képzőművészeti attitűdből kiindulva – magvas gondolatait. Ezek a művei. Természetesen a közönség, a befogadó közeg nem mozdul egyszerre és egy irányban a kortárs képzőművészeti elvárásokkal, különösen nem az idősebb korosztály, akik gyakran minősítik „betegnek” az ilyen látásmódot. A fiatalok inkább elfogadják a nem hagyományost, a formabontót. Minden időkben, de manapság különösen divat emlegetni a fiatalok érdeklődéshiányát, beszűkülését – én viszont a kortárs képzőművészet befogadása és megítélése szempontjából bátran állítom, hogy a mai fiatalok látószöge szélesebb, még akkor is, ha gyakran redukálódik a számítógép-monitorra.

– Térjünk vissza a megrendelésekhez: menynyire szükséges a megélhetéshez a képzőművész számára a megrendelés? Csak „úri paszszióból” nem lehetne alkotni?

– Nemcsak most vagy Michelangelo idejében, de az ókorban is szükség volt egy pártfogóra, azaz a megrendelőre. Manapság amit megrendelnek, az vagy a politikumot szolgáló illusztráció, vagy hiánypótló alkotás. Egyesek nagyon jól megélnek a rendelésekből, mások sokkal kevésbé. Nem igazán bővelkedünk megrendelésekben, nincs rá igény. Magánszemélyek körében például alig-alig van kereslet, s ha van is, akkor az újgazdagok kacsalábon forgó vagy sok fiatornyos villájába „bútorkiegészítő”. Erre a falra kell mondjuk két ilyen és ilyen nagyságú kép. Hogy mit ábrázol, nagyjából mindegy, de az alapszínnek igazodnia kell a falfestéshez. Bár manapság már erről is kezdenek leszokni: egy-egy plazmatévé helyettesíti a képet a falon. Én aránylag sokat dolgozom megrendelésre, ilyen szempontból egyáltalán nem panaszkodom, a család havi számlaköltségeit mégis az iskolai fizetésből állom. A megrendelés ugyanis esetleges, gyakran kötődik egy-egy évfordulóhoz, nem mondható állandónak és folyamatosnak.

– Sokat lehetett hallani nemrég a Deák Árpád készítette emléktáblák megrongálásáról. Személyes „támadásként” értékeli?

– Semmiképpen sem. És nem is etnikai indíttatásúnak: a színesfémet lopták le a táblákról. Persze ez újabb kiadást jelent, újra kell önteni, bár van olyan technika is, hogy műgyantából elkészítve, kellőképpen leantikolva ugyanaz a hatás. Ha pedig olyan megrendelést kapnék, aminek tárgyával politikailag nem értek egyet, vagy épp provokációnak érzem, azt vissza is lehet utasítani.

– Nagyváradon kívül hol vannak még köztéri munkái?

– Budapesten nagy kultusza van az emléktábla-állításnak, nekem is van kettő a Terézvárosban. Itthon, Váradon mostanában kezd hangsúlyosabbá válni, amióta erősödött a közönségigény a valós történelem értékeinek nyilvánosságra hozása iránt. Kb. tíz művem van a városban, de van Erdődön egy Petőfi- és Szendrey-szobrom, Albison Irinyi József mellszobor, Szalontán a hajdúemlékmű, és van egy Párizsban is, Ady egykori szállójában, az Hotel de l’Europe-ban. Ennek az az érdekessége, hogy már Beck Ö. Fülöp szobrász Bartók Bélával közösen lobbizott az Ady-emlékhely megörökítéséért, de akkor nem jött össze. Most a debreceni Modem kezdeményezte, és meg is lett. A környék, ahol ez a szálloda van, elsősorban hangszerkészítők környéke, úgyhogy az előcsarnokban kis hangszerszobrok, illetve Ady-kéziratok társaságában áll az én emléktáblám.

– Öröm hallani, hogy a képzőművészek számára is kinyílt a világ. Egyéb nemzetközi kapcsolatai vannak-e?

– Rengeteg a kiállítás, az alkotótábor, folyamatosan kapom is az interneten a különböző meghívásokat. Csak az utat kell fizetni, minden mást a szervezők állnak. Minden meghívásnak nem is lehet eleget tenni, de vannak olyan nemzetközi projektek, amelyekben a részvétel nagyon megtisztelő.

– A képzésben mennyire jelenik meg az előzőekben elmondott újszerűség iránti igény? Igazodnak hozzá, vagy inkább a hagyományos módon oktatnak?

– Egyetemes recepteket természetesen nem lehet adni, hogy például egy kezet csak így vagy csak úgy lehet ábrázolni, de végső soron hagyományos módszerekkel is lehet életművet létrehozni. Nem jó, hogy a mennyiségi igény a művészetbe is kezd begyűrűzni, hogy csak egy példát mondjak: a szalontai hajdúemlékmű felavatása, ha el nem is törpült, de háttérbe szorult a Guinness-rekordnak szánt óriás bográcsos mögött. De visszatérve a konkrét képzésre: van olyan képzőművészeti terület, ilyen a köztéri szobrászat is, ahol nagyon sokat számít a mesterségbeli tudás. Mostanában például sajnos az anatómia tanulmányozása kevésbé tűnik fontosnak. Pedig a köztéri szobor anatómiailag „helyes” megformálása különösen nagy felelősség.

– Véleménye szerint várható valamiféle viszszatérés a hagyományos, figurális ábrázoláshoz?

– Minden bizonnyal lesz ilyesmi, ha nem is ugyanaz ugyanúgy, mint régebben. De valahogy oly módon, ahogy az ókori emberábrázolás tért vissza a reneszánszban. Nem tudom, nem szeretnék jósolgatni, ezért nem mondom, hogy kb. mikor és miképpen várható a változás, de a művészet állandó ciklusosságát figyelembe véve egyszer – talán – majd bekövetkezik…


 

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS