Az erdélyi román–magyar kettős állampolgárok európai parlamenti választásokon való részvételének a kérdése az elmúlt héten váratlanul a közérdeklődés homlokterébe került. Korábban még a Magyarországon állandó lakhellyel nem rendelkező külhoni magyar állampolgárok magyarországi választójoga, majd – a választójog megadását követően – választáson való részvételük szabályozása volt a megosztó kérdés. A kettős állampolgárok európai parlamenti választási részvétele még tartalmaz azonban néhány nyitott kérdést. Ugyanis miközben a nemzeti parlamenti választásokon való részvétel szabályozása az egyes államok hatáskörébe tartozik (természetesen, az alapvető emberi jogok és politikai szabadságjogok tiszteletben tartása mellett), az EP-választásokon való részvétel az uniós állampolgárság intézményéhez kapcsolódik, továbbá az egyes tagállamok választási törvényeibe kodifikált uniós szabályok szerint megy végbe. És amennyiben két tagállam (esetünkben a román, valamint a magyar) nem azonos szemlélettel valósítja meg ezt, az újabb problémákat is okozhat. Alábbi elemzésünk az erdélyi kettős (román és magyar) állampolgárok európai parlamenti választási részvételének a kérdését tekinti át.

Az uniós választások szabályozása

Az Európai Parlament képviselőinek közvetlen és általános választójogon alapuló megválasztásáról szóló okmányt 1976-ban Brüsszelben írták alá. Elvi határozat is született az egységes választási procedúra kidolgozásáról. Ez az eljárás az Európai Parlament és az Európai Tanács határozataival alakult hosszas vitákkal terhelt folyamatban. Az EP több jelentést – javaslatot – is kidolgozott, először 1976-ban az ún. Patijn-jelentést, amelyet az 1979-es első közvetlen választás után az 1982 márciusában elfogadott Seitlinger-jelentés követett. A jelentések szabályozássá alakulását azonban a britek megakadályozták, mivel ezek arányos választási rendszert javasoltak, ami nem egyezett a brit hagyományokkal. Ezért újabb javaslatok megfogalmazására került sor: a Bocklet-jelentésre, majd a De Gucht-jelentésre és végül az Anasztaszopulosz-jelentésre. Az Európai Tanács 2002. évi, az EP-választások megszervezésének az elveire vonatkozó határozata az utóbbin alapszik, és legfontosabb rendelkezései a következők lettek:

1) az európai parlamenti képviselőket közvetlenül, arányos listás rendszerben kell minden tagállamban megválasztani, de emellett egy sajátos (és bonyolult) angolszász választási formula, az egyéni átvihető szavazat (single transferable vote, STV) is alkalmazható;

2) a választókörzeteket úgy kell megalkotni, nem sértve a rendszer arányos jellegét, hogy a képviselők minél közelebb legyenek választóikhoz, de figyelembe kell venni minden egyes tagállam sajátos jellemzőit (mindazonáltal lehetséges maradt, hogy a tagállamok területén egyetlen választási körzetet szervezzenek);

3) a bekerülési küszöb nem lehet több 5 százaléknál;

4) megszűnnek a kettős mandátumok (vagyis az EP-mandatátum és a nemzeti parlamenti mandátum egyidejű betöltése).

Alapvetően fontos kötelezettségek adódnak az uniós állampolgárságból a tagállamokra nézve. Az uniós polgárok az uniós állampolgárság alapján elvileg bármelyik tagállamban szavazati jogot szerezhetnek. A szavazási igényüket kinyilvánító közösségi polgárokat a tagállami hatóságok a választás napja előtt megfelelő időben fel kell vegyék a választói névjegyzékbe. Ennek érdekében a közösségi szavazó ugyanolyan dokumentumokat köteles bemutatni, mint a helyi állampolgárok. Hivatalosan nyilatkoznia kell továbbá

a) állampolgárságáról és a lakhelye szerinti tagállam választói területén érvényes címéről;

b) arról a választási körzetről, amelynek választói névjegyzékében a saját tagállamában utoljára szerepelt, valamint arról, hogy

c) szavazati jogát csak a lakhely szerinti tagállamban fogja gyakorolni.

Ha az uniós állampolgár jelöltként kíván indulni valamelyik tagállamban, szintén ugyanolyan dokumentumokat köteles bemutatni, mint a helyi állampolgárok, továbbá a leírtakhoz hasonlóan hivatalosan nyilatkoznia kell az alábbiakról:

a) állampolgárságáról és a lakhelye szerinti tagállam választói területén érvényes címéről;

b) arról a választási körzetről, amelynek választói névjegyzékében a saját tagállamában utoljára szerepelt, valamint arról, hogy

c) más tagállamban nem jelöltette magát az Európai Parlamentbe.

Az EP-választójogosultság magyar szabályozása

Magyarországon a 2003. évi CXIII., a 2013. évi XXXVI., valamint az utóbbit módosító, 2013. évi LXXXIX. törvény szabályozza az EP-választásokat. A 2003-as, az Európai Parlament tagjainak választásáról szóló törvény szerint Magyarországon arányos, listás választási rendszerben választják meg az ország EP-képviselőit. Magyarország területe egyetlen választókerületet alkot. Választó és választható az a személy, aki Magyarországon lakóhellyel rendelkezik (2/A. §). A 3. § (2) bekezdése szerint „a választópolgár az Európai Uniónak csak egy tagállamában gyakorolhatja választójogát”. A törvény 4. §-a pedig mindezt úgy foglalja össze, hogy Magyarországon az EP-választásokon a választójogát gyakorolhatja a) minden magyar választópolgár (vagyis állampolgár), ha nem jelezte, hogy valamely másik uniós tagállamban kíván választani, és magyarországi lakóhellyel rendelkezik, illetve b) az EU egy másik tagállamának valamely választópolgára (vagyis állampolgára), ha nyilatkozik arról, hogy választójogát Magyarországon kívánja gyakorolni, és igazolja magyarországi lakóhelyét. A külhoni magyarok tekintetében ez a releváns rendelkezés tehát, mivel a szavazati jogot az EP-választásokon a magyarországi lakóhelyhez köti.

A választási eljárásról szóló, utólag még módosított 2013. évi XXXVI. törvény a parlamenti, a helyi önkormányzati és nemzetiségi önkormányzati, valamint az európai parlamenti választásokra vonatkozóan szabályozza a központi választói névjegyzékbe történő felvétel eljárását. E névjegyzékbe elsősorban a következő választópolgárokat veszik fel (82. §):

– a bármely magyarországi választáson választójogosult, magyarországi lakcímmel rendelkező polgárokat – ők a lakossági nyilvántartásból kerülnek a névjegyzékbe

– a választójoggal még nem rendelkező, de a tizenhetedik életévüket betöltött, magyarországi lakcímmel rendelkező polgárok adatait (ugyancsak a lakossági nyilvántartásból)

– kérelem alapján azokat a magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgárokat, akik a törvény értelmében valamely választáson választójogosultak, s akik csak kérelmükre kerülnek a központi névjegyzékbe.

Az EU más tagállamainak állampolgárai legkésőbb a szavazást megelőző tizenhatodik napig kérhetik, hogy a magyar választási hatóság az uniós választásokhoz a központi névjegyzékbe vegye a nevüket (334. §). A magyar választási hatóság (a Nemzeti Választási Iroda) legkésőbb a szavazást megelőző tizenötödik napig értesíti az Európai Unió tagállamainak illetékes központi szerveit azokról az állampolgáraikról, akik a szavazóköri névjegyzékében szerepelnek. Ugyanakkor a más tagállamoktól kapott hasonló értesítés alapján törli a névjegyzékből azokat a magyar állampolgárokat, akik más tagállamban kérelmezték – uniós állampolgárként – szavazatuk leadásának a lehetőségét (336. §).

A különböző választások névjegyzékének forrásául szolgáló központi névjegyzék tehát két fő részből tevődik össze: a magyarországi lakcímmel rendelkezők jegyzékéből, valamint a magyarországi lakcímmel nem rendelkező, de választójogosultsággal rendelkező külhoniak jegyzékéből. A jegyzék második részét azonban nem veszik tekintetbe minden választáskor. Ugyanis magyar parlamenti választások esetén a külhoni állandó lakhellyel rendelkező, kettős állampolgár szavazók jegyzékbe vétele elsősorban a levél útján történő szavazás céljából történik. Az EP-választásokon azonban ezek a külhoni magyar állampolgárok nem rendelkeznek „állampolgárság-alapú” választójoggal, ők csak uniós állampolgárságuk alapján kérhetik a magyar választói névjegyzékbe vételüket, amennyiben igazolják magyarországi lakcímüket is. Ez a kérelem viszont saját államukban az uniós választójog gyakorlásáról való lemondást eredményezi.

Ha számszerűen kívánnánk megbecsülni a magyar EP-választásokon szavazójogosultsággal rendelkező, határon túlról származó magyar csoportokat, akkor két kategóriára kell figyelemmel lennünk: a) azokra, akik könnyen honosultként váltak állampolgárrá, és van magyarországi lakcímük is; b) azokra, akik (még) nem magyar állampolgárok, de van magyarországi lakcímük. Az tűnik valószínűnek, hogy az előbbi csoport nő, a második pedig csökken. Azonban az EP-választás szempontjából mindez nem jelentős: ezeknek az embereknek nagy része már a korábbi EP-választásokon is Magyarországon volt, ott lakcímmel rendelkezett, csupán akkor még nagyobb arányban voltak magyar állampolgárság nélkül.

Megjegyzendő, hogy a központi választói névjegyzékben külön kategória a külképviseleti névjegyzék, ez azonban nem a külhoniakra vonatkozik, hanem azokra a magyarországi lakcímmel rendelkező választópolgárokra, akik a szavazás napján külföldön tartózkodnak, és ezért – szintén kérelem alapján – szavazhatnak a külképviseleten az otthoni szavazókörük helyett.

Az EP-választójogosultság román szabályozása

A román európai parlamenti választásokat a 2007/33-as számú törvény szabályozza. A törvény minden 18. életévét betöltött román állampolgárnak biztosítja az uniós választásokon való részvétel jogát (az aktív választójogot) függetlenül attól, hogy állandó lakóhelye Romániában vagy külföldön van-e (5. cikk, 2. bekezdés). A román állampolgárságú választójogosultak (alegãtori resortisanti) kategóriája kiegészül azon, nem román állampolgárságú uniós szavazókkal, akik az uniós határozat alapján kérik felvételüket a romániai választói névjegyzékbe. Míg az előbbi szavazók az állandó választói névjegyzékbe kerülnek, az utóbbiakat a speciális választói névjegyzékbe veszik fel, amennyiben legkésőbb 60 nappal a választás időpontja előtt kérelmezik ezt a romániai lakóhelyük szerinti polgármesteri hivatalnál (12. cikk). A magyar modelltől eltérően szabályozza a román törvény a külföldön tartózkodók választói jogosultságát. A külföldön tartózkodó román választójogosultak (alegãtori resortisanþi) a külképviseleteken szavazhatnak, ahol őket felveszik a külképviseleten megnyitott speciális választói névjegyzékbe (13. cikk, 3. bekezdés). Ez a rendelkezés megteremti azt a lehetőséget, hogy a Magyarországon élő, ott állandó lakhellyel rendelkező kettős (román és magyar) állampolgár mindkét ország EP-választásán gyakorolja szavazati jogát: magyar állampolgárként, lakhelyén szavazva a magyar jelöltlistákra, és román állampolgárként, a külképviseleten szavazva a román jelöltlistákra.

Következtetések

1. Az európai parlamenti választások magyar szabályozásának az alapja az állandó lakhely szerinti nyilvántartás. A külhoni magyar szavazók csak akkor szerezhetnek választójogosultságot (aktív választójogot) a magyar EP-választásokon: ha állandó magyarországi lakhelyre tesznek szert. Azok számára, akik nem rendelkeznek magyarországi állandó lakcímmel, ez olyan költségekkel (egzisztenciális váltással) jár, amely nem térül meg egyetlen választási részvétel tekintetében. Következésképpen az ezzel kapcsolatos sajtóspekulációk megalapozatlanok.

2. Az uniós állampolgárság elvi alapjai felől tekintve a román szabályozás meglehetősen kétértelmű. Mivel az EP-választásokon a román választójogosultság alapja az állampolgárság és nem az állandó lakhely, és a román EP-tagok megválasztásában részt vehet minden román állampolgár, függetlenül attól, hogy állandó lakhelye Romániában vagy egy másik EU-tagállamban van-e, s hogy hány állampolgársággal rendelkezik, lehetővé válik, hogy a román kettős állampolgárok szavazzanak mind az állandó lakhelyük és második állampolgárságuk szerinti államban, mind pedig a román EP-jelöltlistákra. Konkrétan: a Magyarországon élő (ott állandó lakhellyel rendelkező) román–magyar kettős állampolgárok szavazhatnak lakóhelyükön a magyar EP-jelöltlistákra és a román külképviseleten a román EP-jelöltlistákra.

3. Ennek az anomáliának a kiküszöbölése (a szankcionális lehetőségek korlátozottsága miatt) elsősorban a román EP-választási törvény megváltoztatásával lehetséges.

Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport