Amerikából jött, mestersége címere: tornaművész – Márkos Ferenc számos erdélyi személyiségnek készítette el az arcképét

„Mindmáig sporttanár vagyok, aki szeret festeni” – állítja az Amerikában élő, 84 éves Márkos Ferenc, aki a marosvásárhelyi Református Kollégium öregdiákjaként újabb portékkal bővítette a patinás tanintézet arcképcsarnokát.

Gecse Dániel, Marosvásárhely 19. század eleji jótékonykodó orvosának és Kölcsey Ferenc, a Himnusz megalkotójának portréival gazdagította a marosvásárhelyi Református Kollégium és a Bolyai Farkas Líceum arcképcsarnokát annak ötletgazdája és kivitelezője, Márkos Ferenc.

Az Egyesült Államokban élő, 84 esztendősen is aktív tornaedző és festőművész eddig

a Bolyai családnak, az iskola számos néhai tanárának és erdélyi személyiségeknek készítette el az arcképét.

Szinte nincs olyan esztendő, amikor a kollégium öregdiákja, akinek munkáit Amerikában az egyik Beverly Hills-i galériában forgalmazzák, ne ajándékozzon újabb és újabb portrét Vásárhely patinás tanintézetnek.

Márkos Ferenc gyerekkorában lett a rajzolás, később a festészet szerelmese. Huszonéves volt, amikor először megengedhette magának, hogy olajfestéket vásároljon, addig csak a lényegesen olcsóbb vízfestékkel próbálkozott. A kisdiák szépérzékét a Református Kollégiumban Balaskó Nándor festőművész és Bandi Dezső fafaragó fejlesztette. Később a város neves festő-szobrászművésze, Kulcsár Béla igazgatta pályáját. Felnőttkorában az akkor már Amerikában élő nagybátyjától, Márkos Lajostól tanult. A rokon nemcsak jó tanárnak, hanem befutott művésznek is számított az államokban, ahol egy adott időben a Fehér Ház udvari festője is volt. A Robert Kennedyről festett képe ma is az elnöki rezidencia egyik falát ékesíti.

Bár az ifjabb Márkost is számontartja a szakma, ő nem tartja magát művésznek.

„Mindmáig sporttanár vagyok, aki szeret festeni” – állítja. Gyermekkorában kosarazott, atlétizált, evezett, és csak 14 évesen kezdett el tornázni. Az ország legjobbjai közé küzdötte fel magát, ennek ellenére, mint ahogy művész sem, edző sem akart lenni. Minden vágya az volt, hogy tervezőmérnök legyen. Egy karnyújtásnyira volt álma megvalósításától, csakhogy „földbirtokos gyerek” megbélyegzése miatt hiába jutott be kétszer is a kolozsvári műszaki egyetemre, mert nem vették fel. Húszévesen, amikor Galacon országos bajnokságot nyert, az ott bíráskodó bukaresti tanárok javaslatára a fővárosi testnevelési főiskolára felvételizett, ahová nemcsak hogy bejutott, de fel is vették.

Diplomával a kezében Erdélyben

ismét eszébe jutott a káderpolitikusoknak, hogy Márkos egy „kizsákmányoló elem leszármazottja”, ezért sokáig nem jutott munkához.

Végül a Marosvásárhelyi Hargita Sportklub alkalmazta, és a Bolyai aligazgatója, Fülöp György segítette heti hatórás munkalehetőséggel. Miután valamelyest lazult a párt káderpolitikája, a pedagógiai főiskolára is meghívták tanítani.

1979-ben mégis úgy döntött, otthagyja adjunktusi állását, és az Egyesült Államokban keresett boldogulási lehetőséget.

Kezdetben fizikai munkát vállalt, majd ecsetet fogott, és átváltott a festészetre. Előrehaladott kora ellenére Márkos Ferenc az eredeti szakmáját sem adta fel. Most is hetente több alkalommal tart tornaedzést Texasban.

A „szomszédban” élő Károlyi házaspárral, a „sikerkovács” Bélával és feleségével, Mártával is összebarátkozott, azonban nem működnek együtt. „Károlyi Béla azt mondta, neki nem észre, hanem kézre van szüksége. Én pedig azt nevelem a sportolóimba, hogy pályájuk véges, tanuljanak, hiszen kicsi a valószínűsége annak, hogy az életben a tornával fognak boldogulni” – mondja Márkos. Munkája elismeréséül a Texas állambeli szövetség még így – vagy talán éppen ezért – is kitüntetésben részesítette. Hogy ő mégis miként boldogult a tornával és festészettel egy időben, azt szokta mondani, hogy jó, ha egy tornász tud rajzolni, mert ezáltal fejlődik a térlátása. Ugyanez vonatkozik az edzőkre is; aki nem képes maga elé kirajzolni a taktikát és az ellenfél várható mozgásait, nem lehet jó stratéga.