Makkay József 2019. április 15., 12:02

Elnyomók és elnyomottak

Ezek hátsó szándéka rendszerint a másik fél lejáratása, kibeszélésüknek mégis van hozadéka a politikától megcsömörlött társadalom számára. Augustin Lazăr főügyésznek a nyolcvanas évekbeli tevékenységét firtató állásfoglalások első látásra a romániai politikai klánok közötti jellegzetes leszámolás jegyeit viselik, a történet azonban lényegesen több ennél.

Lazăr sokáig nem szólalt meg az ellene felhozott vádakkal kapcsolatban, hogy a nagyenyedi börtön szabadlábra helyezési bizottságának tagjaként politikai foglyok sorsáról döntött. Erről egy volt politikai elítélt beszélt a nagy nyilvánosság előtt. Másrészt a nyolcvanas években a rabtársaira vigyázó egyik köztörvényes fogvatartott nemrég azt nyilatkozta, hogy Agustin Lazăr ügyészként rendszeresen bejárt az enyedi börtön földszintjén raboskodó politikai foglyok celláiba.

Miközben a vádakat Lazăr hívei tagadták – azt állítva, hogy puszta névrokonságról van szó –, a napokban mégis megszólalt a főügyész, és elismerte, hogy fiatal ügyészként valóban tevékenykedett a nagyenyedi börtönben, de soha nem tőle függött a politikai foglyok szabadlábra helyezése. Ha már ekkora sajtónyilvánosságot kapott, valószínűleg hamarosan kiderül az is, hogy a mandátuma végén járó főügyésznek fiatal igazságügyi alkalmazottként mekkora szerepe lehetett a politikai üldözöttek sorsának alakításában.

Augustin Lazărnak mégsem kell aggódnia a nyolcvanas évekbeli viselt dolgaiért, hiszen az ügyészségekről és bíróságokról az elmúlt harminc évben ilyen indokkal nem távolítottak el embereket. Még az egykori vérbírók is – akik eddig nem hunytak el – idős korukra emelt szintű, speciális nyugdíjukat élvezik.

A feltáratlan kommunista múlt miatt felcsapó hullámok három évtizeddel a rendszerváltás után is tökéletesen jelzik, hogyan történt Romániában a diktatúrával való szembenézés. A főügyész személye csepp a tengerben, hiszen nemcsak az ügyészségek és a bíróságok hemzsegnek ilyen emberektől, hanem a parlament, a közigazgatás, a felsőoktatás, azaz az élet minden területe fertőzött, igazi átvilágítás és elszámoltatás ugyanis nem történt.

A 2010-es alkotmánybírósági óvás után a 2012-ben több módosítással újra megszavazott lusztrációs törvény öt évre tiltotta volna el a kommunista nomenklatúra tagjait a közéleti szerepvállalástól, a jogszabály azonban másodjára sem ment át az alkotmánybírósági szűrőn: a kommunizmus idején karriert befutó bírók egyhangúlag leszavazták. A Vladimir Tismăneanu által vezetett államelnöki bizottság 2006-ban tette közzé 660 oldalas jelentését a totalitárius rendszerről, és ennek alapján ítélte el a volt államfő, Traian Băsescu a román kommunizmust. Harminc év alatt ennyire futotta a kommunista múlttal történő szembenézésből.

Kutatók szerint a kommunista rendszer bő négy évtizede alatt Romániában mintegy kétmillió ember ellen foganatosítottak politikai okokból kényszerintézkedést – ezek közül hivatalosan hatszázezer embert ítéltek börtönbüntetésre, és több tízezren haltak meg –, „cserébe” pedig két volt börtönparancsnok került a rendszerváltás után rácsok mögé.

A Lazăr-féle cirkusz kapcsán most döbben rá a közvélemény, hogy a nagyenyedi börtön a nyolcvanas évek második felében (is) az egész országból „fogadta” a kommunista rendszer bírálóit. Falain belül az ötvenes évekre emlékeztető körülmények között kínozták a politikai foglyokat. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy Romániában 1948 és 1989 között 230 büntetés-végrehajtási intézetben – börtönökben, kényszermunkatáborokban és más deportálási helyeken – tartottak fogva politikai okokból rabokat, akkor a közöttünk élő aktív vagy jórészt már nyugdíjas börtönapparátus, és az őket kiszolgáló más állami intézmények hadseregnyi emberének kellene szembenéznie bűnös múltjával.  

Ezt az embertelenséget nem lehet elintézni egy Augustin Lazăr-féle bocsánatkéréssel.