Balogh Levente 2019. április 12., 11:50

Magyarellenesség és közérdek

A nemzeti jelképek meggyalázását ilyen lazán kezelő közlemény annak nyomán látott napvilágot, hogy az EMNP feljelentést tett, miután múlt év végén egy lány megpróbált felgyújtani Nagyváradon egy, az RMDSZ Fekete Sas Palota passzázsában lévő irodája fölé kitűzött magyar zászlót.

Az eljárást elutasító döntés indoklásában az ügyészség hihetetlen logikai bűvészmutatványokat mutat be. Például azzal próbál érvelni, hogy egy magyar zászló felgyújtása – illetve az arra irányuló szándék – egy 50 ezer magyar által lakott városban azért nem tekinthető közösség elleni izgatásnak, mert az esetet legfeljebb ketten látták. Nos ezen logika mentén innentől kezdve bárki simán megúszhatja a hasonló vádakat, hiszen elég arra ügyelnie, hogy kettőnél többen ne legyenek a közelben, így máris nyugodtan uszíthat.

Persze mindamellett, hogy még a felvételek tanúsága szerint is jóval többen voltak a közelben, még egy probléma fölmerül. Ezúton jeleznénk a viharos gyorsaságú technikai fejlődés eredményeivel a jelek szerint eddig nem szembesülő illetékes ügyészeknek, hogy már jó néhány éve feltalálták egyrészt a mozgóképek rögzítésére alkalmas eszközöket, másrészt az internetet. Márpedig ezek kombinációja révén – hogy az ügyészség is megértse: a zászlóégetési kísérletről készült felvételt feltöltötték a világhálóra – az illető felvételt százezrek, ha nem milliók láthatták szerte a világon. És bizony nem kevés indulatot gerjesztett.

A közérdek mibenlétéről is tartalmas vitákat lehet folytatni, az azonban véleményünk szerint mindenképpen beletartozik ebbe a kategóriába, hogy egy több nemzetiség által lakott településen, illetve régióban ne bomoljon meg az amúgy is törékeny etnikai béke.

Márpedig ha az egyik etnikum képviselője el akarta égetni a másik etnikum nemzeti jelképét, ezen a vidéken a lehető legkevesebb alkalommal torkollt a két nemzetiség képviselőinek közös, önfeledt ünneplésébe, amely során vidáman italozva, szilaj zene hangjaira omlottak egymás karjaiba, és lapogatták egymás hátát. Annál többször tette még feszültebbé a magyarok és románok közötti viszonyt.

Akárhogy is nézzük, az ügyészség „érvkészlete” valójában egyetlen dologra irányul: hogy alátámassza, miért nem tekintik a román hatóságok a románokkal egyenrangúnak az őshonos magyar közösséget. Pedig ez az ügy nem játék. Felelőtlen és provokatív indoklásával a nyomozó hatóság gyakorlatilag azokat veszi pártfogásba, akik a legszívesebben nem csupán a jelképeinket, de bennünket is eltüntetnének innen. Sőt bátorítja őket, hiszen azt sugallja: nyugodtan pusztítsuk a lehető legváltozatosabb eszközökkel a magyar szimbólumokat, a törvények betartatására, illetve a törvényszegések felderítésére és szankcionálására hivatott szervek szemet hunynak az egyértelmű uszítás fölött. Ilyen minőségében ez nem csupán jogi, de politikai állásfoglalásnak is tekinthető.

Persze a román hatóságok részéről eddig sem tapasztalhattunk túlzott készséget a magyar sérelmek orvoslására. Elég csak fölidézni, hogy az ügyben a rendőrségnek több mint egy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy fényt derítsen annak az elkövetőnek a kilétére, akiről egész tűrhető minőségű felvételek is készültek tettének elkövetésekor. Az ügyészség cinizmusa ugyanakkor még ilyen előzmények után is vérlázító.

A mostani ügyészségi állásfoglalást egyetlen dolog mentheti valamelyest: ha ezek után minden hasonló esetben – például, ha ne adj’isten, valaki egy román zászlót vagy más román nemzeti jelképet akar felgyújtani, vagy más módon megrongálni – ugyanilyen döntést hoz minden romániai ügyészség. Természetesen csakis a közérdek szigorú szem előtt tartásával.

Ellenkező esetben, ha csak a magyar nemzeti jelképek ügyében ilyen elnézőek a román államot képviselő intézmények, akkor azt kellene mondanunk: diszkrimináció áll fenn, és másodrangúnak tekintik az ország magyar nemzetiségű adófizető polgárait.

Ami ugyebár egy jogállamban elfogadhatatlan. Ezt éppen az ügyészeknek kellene a legjobban tudniuk.