Balogh Levente 2019. április 09., 12:47

Pozsonyi himnuszfrász

Míg az előbbi esetben elmondható, az ukrán illetékesek láthatóan mindent megtesznek annak érdekében, hogy igazolják: teljes mértékben illik országukra a „latorállam” jelző, és jelen állapotában semmi keresnivalója sincs az EU-ban vagy a NATO-ban, a pozsonyi eset még súlyosabb. Hiszen itt egy régóta európai uniós tagállam egyik kormánypártjának képviselője kezdeményezte a törvénymódosítást, amelynek értelmében a nyilvános rendezvényeken a külföldi országok himnuszát csak akkor lehet elénekelni, ha az illető ország hivatalos küldöttsége is jelen van.

Hogy a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt politikusát, aki a módosítást benyújtotta, nem csupán általában zavarják más nemzetek himnuszai, hanem kifejezetten ránk, magyarokra szabta a javaslatot, ő maga vallotta be, amikor azzal indokolta kezdeményezését, hogy számára nem jó érzés, amikor a dunaszerdahelyi labdarúgócsapat, a DAC szurkolói a magyar himnuszt éneklik. A pozsonyi parlament pedig nagy többséggel meg is szavazta a javaslatot – beleértve a szlovák–magyar Most–Hidat is, amelynek még a magyar képviselői is igennel voksoltak. Nem öngyűlöletből – hanem mert fogalmuk sem volt, miről szól a módosítás. Amivel rögtön meg is mutatták, mennyire veszik komolyan a saját munkájukat, illetve azon ígéretüket, hogy egy nem etnikai párt tagjaként is védeni kívánják a magyarok jogait.

Most persze a magyar–szlovák konfliktus mélyülését megelőzendő a pozsonyi kormányoldal megígér fűt-fát, miszerint a törvény nem lép majd hatályba, a vegyes párt pedig próbál tüzet oltani, mondván: közbenjártak az államfőnél, aki ígéretet tett, hogy visszaküldi a parlamentnek a jogszabályt. Ez azonban nem teszi meg nem történtté az esetet, ráadásul magyar ügyekben sohasem tudni, mennyit és hogyan tartanak be az ígéretekből az utódállamok politikusai.

Az ügyből mindenesetre több tanulság is levonható. Az egyik, hogy hiába a közös érdekek, a régió kisebb létszámú nemzeteinek érdekében történő közös föllépés szükségessége az EU-n belül és kívül, egyes többségi politikusokban még mindig akkora mértékű a kisebbségi komplexus, a magyarokkal szembeni frusztráció, hogy bármikor képesek a torkunknak ugrani – persze „csak” jelképesen, ilyen magyarellenes törvénymódosítások útján –, ha úgy érzik, rosszul áll a szénájuk, csökkenőben a népszerűségük. Ezt ellensúlyozandó Szlovákiában, Romániában, korábban Szerbiában és most Ukrajnában sohasem kellett érdemi reformötletekkel előállni – elég volt valamilyen magyarellenes javaslat vagy kirohanás, és máris szebben festettek a közvélemény-kutatási eredmények.

A másik tanulság, amit persze már rég tudunk, de most ismét nyilvánvalóvá vált: az Európai Unió jelenlegi berendezkedése a legkevésbé sem képes szavatolni az őshonos, saját szülőföldjükön számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek jogainak védelmét. Hiába léteznek ugyanis szépen hangzó irányelvek, ajánlások és egyéb szövegek, ha azok betartását a jelenlegi körülmények között nem lehet kikényszeríteni, a betartásuk elmulasztását pedig számonkérni, mivel az uniós intézmények mindegyike – élen az uniós szabályok betartatására létrehozott Európai Bizottsággal – hanyatt-homlok igyekeznek elhárítani minden felelősséget a kisebbségi ügyekben. Amíg tehát nem sikerül egy EU-s szintű, kötelező érvényű kisebbségvédelmi mechanizmust kidolgozni és elfogadtatni, a szabotálásuk szankcionálását lehetővé tevő eszközökkel együtt, addig az EU-ban élő őshonos kisebbségek léte továbbra is veszélyben van.

A harmadik, az erdélyi magyarok számára is fontos tanulság pedig az, hogy a tartalom nélküli, csak lózungok szintjén létező „multikulti” jegyében fogant vegyes pártok nem igazán tudnak életképes alternatívát jelenteni a kisebbségi érdekképviselet terén az etnikai pártokkal szemben. Erre vélhetően felvidéki nemzettársaink is egyre nagyobb számban döbbennek rá, és a következő választáson kellőképpen honorálják majd azt a hatékonyságot, ahogy a Most–Híd „védte” a magyar érdekeket.