Gyilkológép mint ember, ember mint gyilkológép – Székely Csaba Semmit se bánok című drámájának ősbemutatója Szatmárnémetiben
A múlttal való szembenézés lehetőségei, az igazság ezerarcú, képlékeny természete, a megbánásra való képesség avagy képtelenség, valamint a bűntől és bűnhődéstől sem elválaszthatatlan szeretet – ezek a kulcsmotívumai Székely Csaba új drámájának.
Hányféle arca lehet az igazságnak, hányféle értelmezése és nyúlványa a múltbeli történéseknek? Születhet-e megbánás abban, akiben búvópatakként élnek tovább a kommunista Románia diktatúragépezetének mechanizmusai?
Lehet-e a Securitate gyilkoló- és kínzógépévé vált személynek valódi emberi arca, születhet-e meg benne igazi szeretet és cselekedhet-e ennek jegyében?
Többek közt ezekre a kérdésekre keresi a választ, illetve még több kérdés felé nyit gondolati, érzelmi „ablakot” Székely Csaba legújabb, Semmit se bánok című drámája, amelynek ősbemutatóját a szatmárnémeti Harag György Társulat színpadán láthatta péntek este a nagyérdemű.
Székely Csabát, akinek a közelmúlt és a jelen mindannyiunkat foglalkoztató kérdéseit sokszor abszurd humorral, frappánsan közelítő drámái számos szakmai díjat söpörtek be az elmúlt években, az erdélyi magyar kortárs drámaírók legjobbjai közé sorolják. Ez újfent bizonyítást nyerhetett: Semmit se bánok című, az igazság bántóan kényelmetlen, olykor keserédes, olykor ríkató-nevettető természetére, képlékeny ezerarcúságára a figyelmet ráirányító drámája – amelyhez Lendvai Zoltán magyarországi rendező finom humorral, visszafogottan, letisztult nyugalommal közelített –
úgy tesz fel mindannyiunk elevenébe vágó kérdéseket, hogy egyrészt az önmagunkkal való szembenézésre, másrészt továbbgondolásra sarkall.
Lendvai, aki visszatérő „vendégként” alkot több erdélyi magyar társulatnál, úgy vélte, a múltunkkal való szembenézés témája a mai napig aktuális talán az egész világon, Székely Csaba drámája pedig igen izgalmas, a színészeknek sok lehetőséget ad remek szerepek megformálására, ezért javasolta bemutatásra a darabot. A múlttal való szembenézés lehetőségeinek, a megbánásra való képességnek és képtelenségnek, egy apa-lány viszony fájó érzelmi hiányjeleinek, a bűntől és bűnhődéstől sem elválaszthatatlan szeretetnek a témáit Székely Csaba abszurd humorral átszőtt szövege gyönyörűen bontakoztatja ki. Akárcsak magát a szerteágazó történetet, amely aztán a mosolyt a szájra fagyasztó végkifejletével úgy csattan, hogy a néző érzi: ez több mint poén, és több mint az események szervesen egymásba kapcsolódása, szépen „klappolása”. Ugyanakkor a néző azt is érzi: igen, az ember is válhat gyilkológéppé, és a gyilkológépnek is lehet emberi arca.
A néző szeme előtt születik meg egymásnak feszülő ellentétekből, egymással szervesen összefüggő, mégis a valóság százféle arcát a színpadra bűvölő párbeszédekből az igazi dráma.
És amikor a néző szeme előtt valóban megszületik, akkor már meg is van a jó darab és a jó előadás kettősének terméke: az igazi hatás, ami miatt a néző nem felejti el, aminek a produkció másfél órájában „tanúja” volt. Ez annál is fontosabb, mert az 1989 után eltelt majd harminc évben a román és magyar film- és színházművészet is számtalan formában, nézőpontból próbálta és ma is gyakorta próbálja feldolgozni a közelmúlt történelmének nehezen megemészthető vetületeit, így nem könnyű új szemszöget találni.
Hogy mennyire válik feloldhatóvá és feloldozhatóvá mindaz, ami a diktatúra nyúlványaként ott él tovább a kelet-közép-európai emlékezetben, az továbbra is kérdés marad a még köztünk élő elkövetők pszichológiájára koncentráló dráma fényében. A drámáéban, ami valóban megszületik az egyszerű díszletek közt, életre is kel a színpadon, mintegy „kézen fogja” a nézőt és nem ereszti – ez pedig elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a közönség azt érezze: jó előadást látott.
A végeredményhez természetesen nagy mértékben hozzájárult elsősorban a főszereplő, az egykori szekus tiszt, Dominik gép- és emberi arcát egyaránt hitelesen megrajzoló Rappert-Vencz Gábor, de a megalkuvó „nyuszi”, emberi mivoltára olykor rá-ráébredő egykori szekustársat megformáló Nagy Csongor Zsolt és a tizenhat éves Liza megható, megmosolyogtató és szívszorító figuráját majdnem végig hitelesen hozó Keresztes Ágnes alakítása is.
A díszletet Bátonyi György tervezte, a jelmezek Szabó Anna munkáját dicsérik. Az előadás ügyelője és súgója Fábry Zoltán, a díszlettervező asszisztense Cristian Gătină. A Harag György Társulat előadását a következő napokban – holnap 19 órától, majd szerdán szintén 19 órától a Nagykárolyi Városi Színházban láthatja a közönség.
A Semmit se bánok című darab a múlttal való szembenézés drámája, és egy olyan belső utazást kísérel meg bemutatni, amelynek végállomása az önmegismerés és felelősségvállalás. Azok a férfiak, akik az 1989 előtti román titkosrendőrségnek, a Securitaténak dolgoztak, és embereket kínoztak, családokat tettek tönkre, ártatlanokat börtönöztek be, igen ritkán tanúsítanak megbánást tetteikkel kapcsolatban. Általában hazafiakként tekintenek magukra, akik az ország érdekében cselekedtek. Sokan közülük a mai román hírszerző szerv, a SRI kötelékében dolgoznak tovább, mások nyugdíjas éveiket élik valahol félrevonultan. A Semmit se bánok című dráma főszereplője, Dominik, az utóbbiak közé tartozik. Nyugdíjasként él, és ő sem tartja magát felelősének azért, amit a múltban elkövetett. A mű azonban felveti a kérdést: mi történik, ha egy ilyen ember, egy egykori Securitatés tiszt, rájön, hogy tönkretette az egyetlen olyan ember életét, akit szeret? Rappert-Vencz Gábort láthatja a közönség a nyugdíjas férfi, Dominik szerepében, aki egykoron a Securitate vallatótisztje volt. Egyedül él egy panellakásban. Valahol külföldön van egy lánya, aki rég megszakított vele minden kapcsolatot. Az egyetlen, akivel szóba áll, régi kollégája, Alex. A Nagy Csongor Zsolt által megformált Alex Dominik egykori beosztottja. Szintén vallatótiszt volt, ma is a titkosrendőrségnek dolgozik, a mostaninak. Keresztes Ágnes alakítja Lizát, a felső szomszéd tizenhat éves lányát. A lány zűrös családban él, apja alkoholista, gyakran veri őt és édesanyját. A bemutató a Harag György Társulat hosszú távú, a történelmi közelmúlt esztétikai feldolgozására irányuló előadássorozatának részét képezi, a produkciók az idei évadban a tettes pszichológiáját kutatják — míg a korábbi évadok során az áldozat nézőpontját járták körül.