Jégtörő február a magyar és lengyel politikában – Harminc évvel ezelőtt Budapesten és Varsóban is utat engedtek a változásoknak

2019. február 28., 18:32

A szovjet birodalom összeomlásának hajnalán mélyreható változások kezdődtek 1989 februárjában a Moszkva érdekszférájához tartozó magyar és lengyel kommunista rezsim berkeiben is. Budapesten Pozsgay Imre, Varsóban Lech Wałesa erősödött meg.

A Varsó melletti kerekasztal-tárgyalások megalapozták a rendszerváltozást Lengyelországban Fotó: PAP/Jan Bogacz

Minden mindennel összefügg – ez a régi bölcsesség 1989. rendszerváltó esztendejének februárjában is beigazolódott. Afganisztánból való kivonulásával (február 5–15. között) a Szovjetunió már nemcsak szóban, hanem ténylegesen is megkezdte világbirodalmának a felszámolását, s hosszas vajúdás és előkészületek után, február 6-án ült össze a rendszerváltó lengyel kerekasztal. Ugyanazon a napon, február 6-án Budapesten is összeült – igaz, ott még nem a nemzeti kerekasztal –, de egyelőre csak a magyar állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi bizottsága. Eredetileg azzal a szándékkal, hogy Pozsgay Imrét és a körülötte tömörülő reformkommunistákat „elintézzék”. Ötvenkét KB-tag szólalt fel egymás után az „eretnek” tagtársuk ellen, ám amikor végszavazásra került volna a sor,

Grósz Károly főtitkár utasítására nemcsak hogy valamennyien retiráltak, de még azt is elfogadták, hogy ők is zöld utat nyissanak az elkerülhetetlen változások előtt. Konkrétan azzal, hogy tárgyalásokba bocsátkoznak az addig csak megtűrt ellenzékkel.

Hogy mi okozhatta Grósz Károly száznyolcvan fokos hirtelen fordulatát, akkoriban azzal magyarázták, hogy a pártszakadást szerette volna ezzel elkerülni. Ma már tudjuk, hogy más is történt. Grósz Károly menet közben kapta a hírt, hogy a lengyel kerekasztal valóban összeült, s ami Grósz előtt még ennél is többet nyomhatott a latban: mindez a Nagy Testvér, a gorbacsovi Szovjetunió atyai áldásával…

Frusztráció a lengyeleknél

De próbáljuk meg szétválasztani az összefonódott, néhol össze is gubancolódott szálakat, vegyük számba, főként a lengyel előzményeket. Lengyelország nemcsak a nyolcvanas, de még az ötvenes–hatvanas–hetvenes években is válságból válságba vergődött, s egy-egy kiadósabb krízis, sztrájkhullám után rendszerint az éppen regnáló pártvezérnek is mennie kellett. Utódja pedig, aki legfeljebb elodázta, mert megoldani nem tudta a súlyos problémákat, húzta, ameddig húzhatta, aztán őt is menesztették. 1981-ben, amikor már ez az időhúzó módszer sem segített, nem maradt más hátra, mint a nyílt katonai diktatúra.

Az évtized végére viszont a puccsista Wojciech Jaruzelski tábornoknak, a Lengyel Népköztársaság későbbi elnökének is be kellett látnia, hogy az ország gazdasági helyzete nem javul, sőt katasztrofálissá mélyül, magasba szökken az infláció, a sorozatos áremelések lakossági frusztrációhoz, elkeseredéshez vezetnek, nagyon könnyen társadalmi robbanás következhet be. Az 1981-ben betiltott Szolidaritás független szakszervezet újra erőre kapott, s védőernyője alatt a befolyásos katolikus egyház, személyesen az egykori krakkói érsek, új nevén II. János Pál pápa hathatós támogatásával a többi ellenzéki mozgalmat is sikeresen egyesíthette.

A Szolidaritás vezetője, Lech Wałesa pedig a Nobel-békedíj birtokában immunitással is felérő nemzetközi ismertségével integratív személyiséggé, igazi politikussá, tárgyalópartnerré nőtte ki magát.

Wałesa emlékirataiban később leírja, hogy amikor a kormány közeledését, tárgyalási hajlandóságát először tapasztalta, már érezte, hogy ha a kicsit is megnyílt ajtóba egyszer beteszik a lábukat, azt már többé nem tudják rájuk csukni. Az a rés ezután már csak növekedhet…

Gorbacsov kódolt varsói beszéde

Ez így is történt, de a tárgyalásos rendszerváltást a Kremlben beállott fordulat, a peresztrojka is elősegítette. Jaruzelski tábornok addig az orosz medvével, az intervenció veszélyével tartotta sakkban az egyre hangosabb ellenzékét, a Brezsnyev-doktrína 1988-as feladásával többé már erre sem hivatkozhatott. Érdekes momentum, hogy

a lengyelek előtt megnyíló szabad utat Mihail Gorbacsov szovjet elnök éppen Varsóban, és éppen a Varsói Szerződés csúcstalálkozóján jelentette be 1988. július 14-én.

Ezt idézzük, Wałesa nyomán: „Napjainkban a jogegyenlőség, a függetlenség, az előttünk álló problémák közös megoldása kapcsolataink vitathatatlan normájává emelkedett. Kapcsolatainkat, megszabadítva a paternalizmus elemeitől, teljes mértékben az önkéntesen felvállalt partnerség, az érdekeltségeken alapuló kollegialitás vonalára helyeztük át.” Ez akkor még kissé kódolt beszédnek hangzott, a Szolidaritás hívei mégis bátorításnak vették. Gorbacsovot akkora ünneplésben részesítették érte, hogy az – ugyancsak Wałesát idézve – kijelentette, ez a látogatás teremtette meg a specifikus egyetértést a lengyel társadalom különböző rétegei és a szovjethatalom között.

Persze a júliusban megnyílt út továbbra is göröngyös és kanyargós maradt, de azért egymást követték a kölcsönös közeledés apró lépései. Egészen a lengyel állampárt decemberben elkezdett, de csak 1989 januárjában befejeződött, drámai fordulatokban sem szűkölködő plenárisáig, amikor fogcsikorgatva bár, de a politikai pluralitásba is bele kellett kényszerülniük.

Lengyel, magyar két jó barát, ezzel kezdődött egy régi ismert nóta. Varsó után két hónappal – jelen írásunk ezzel kezdődött – lényegében hasonló körülmények között, Budapesten is megtört a jég… Jégtörés után, ahogy ezekben a napokban is tapasztalhatjuk, rendszerint jégzajlás következik. Visszaemlékezéseinket a 30 évvel ezelőtti dolgokra legközelebb Románia márciusi „jégzajlásával” folytatjuk.

Krajnik-Nagy Károly