A testépítő hitéleti erőnléte: nemcsak a test, a lélek egészsége is fontos

Péter Beáta 2019. február 18., 12:43

Nagy Hunort mindeddig világbajnok sportolóként és fitneszterem-tulajdonosként ismertem, de amikor legutóbb leültünk beszélgetni, kiderült, hogy míg sok éven át testépítőként a minél jobb eredmények elérésében találta meg élete értelmét, manapság leginkább hitét építi.

Nagy Hunor: sok embernek tudok bizonyságot tenni a hitemről Fotó: Veres Nándor

Mindig istenhívő voltam – mondta Nagy Hunor csíkszeredai testépítő, személyi edző, amikor arról kérdeztük, miként lépett arra az útra, hogy megerősítse hitét, és miért érezte úgy, hogy ez szükséges számára. Hiszen ismert, sikeres, két világbajnokságon is kitűnő eredményeket ért el, saját edzőterme, csapata van...

Úgy nőttem fel – reformátusok vagyunk – hogy vallásunk volt, hitünk nem.

Ez úgy nyilvánult meg a szüleim életében, hogy jártak templomba, részt vettek ünnepekkor az úrvacsoraosztáson, de amikor különböző nehézségek jöttek az életükben és kellett volna egy pici hit ahhoz, hogy változtassanak, soha nem mertek. Akkor láttam, hogy igazából nekik nincs hitük. Nekem Isten nagy álmaimat váltotta valóra. Nem volt pénzem, nem volt támogatásom, nem voltak jó anyagi háttérrel rendelkező szüleim, gyakorlatilag semmi nem volt meg ahhoz, hogy bejárjam azt a sportpályafutást, amit megtettem.

Teljes egészében Isten kegyelmének tekintem, hogy Csíkszeredából kimentem és megnyertem egy világbajnokságot.

Nekem volt hitem, és nagyon nagy dolgokat kértem Istentől, mert bíztam benne. De nem csak a sport területén segített, mert közben egyetemet végeztem közgazdaság szakon, pedig az anyagi problémák miatt úgy tűnt, nem tudom befejezni a tanulmányaimat. Isten mindig ott volt, és az imádság volt az az eszköz, amelyre örökké tudtam támaszkodni. De igazából sportolóként arról szólt a hitem, hogy fel akartam használni Istent az álmaim, életcélom megvalósításához. Azért kellett nekem Ő, hogy megáldja az álmaimat, hogy sikeres és híres, mindig győztes legyek. Teljesen önzés volt ez részemről” – vallotta be.

Nem ment egyik napról a másikra a változás, lépésről lépésre értette meg, hogy mit kellene tegyen Fotó: Veres Nándor

Valami hiányzott

Úgy véli, élsportolóként önző ember volt, akit semmi más nem érdekelt, csak az edzések és a versenyek. Ha volt egy másfél éves versenyfelkészülése, nem ment el szülinapokra, koncertekre, bulikra, nem foglalkozott mással, csak az edzéssel, és ettől volt boldog. De egy idő után ráébredt, hogy üresség van benne.

„Sok ember az autójával, a külföldi nyaralásokkal azonosítja magát, és csak a testi dolgokat akarja kiélni. Hogy minél szebb, jobb, gazdagabb legyen, és attól várja a boldogságot.

Én nem az anyagi oldalában raboskodtam mindennek, nekem a sportteljesítmény volt a rabságom. A nagy izmaimmal, a sikereimmel, a kupáimmal, az elnyert címekkel azonosítottam magam.

Mindig azt éreztem, hogy ha a következőt megnyerem, akkor már leszek valaki, akkor már van értelme, hogy éljek. És mindig volt egy ilyen következő lépés, hogy ezt még meg kell szerezni. Istenhívő voltam, de nem jártam az Ő útjain. Ha az istenhívő embernek lehet célja, akkor az az, hogy Krisztus képére formálódjon. Bennem nem volt elég hasonlóság Krisztussal. Sokkal fontosabbak voltak a saját edzéseim. És volt ez az időszak, amikor csak a testi bálványok oltárán áldoztam. De abban is Isten gondviselését és vezetését érzem, hogy kezdtem belátni, ez nem vezet teljességre, egyik sporteredmény sem hoz beteljesülést, sem a világbajnoki cím, sem a profi státus.

Kétszer voltam világbajnokságon, mindkettőről sikeresen tértem haza, és mindkettő után depressziós voltam. Mert másnap mire keljek fel és hánykor, és minek?”

Fotó: Veres Nándor

Bibliát olvasni

Mint mondta, bár kívülről nézve sikeres volt, jó sportoló, jól menő vállalkozása van, mindig voltak barátnői, rájött, hogy igazából nem boldog. Éppen akkor úgy tűnt, egy-két évig abbahagyja a versenyzést – amit a későbbiekben sem kívánt folytatni –, és feltevődött a kérdés, hogy mi az, amit szenvedéllyel csinálhat. „Elvesztettem édesanyámat, és meg kellett tapasztalnom, hogy a modern ember azt a szót, hogy bűn, nem szereti hallani. Azt szeretjük hallani, hogy képesek vagyunk valamire, vagyunk valakik, van valamennyi hatalmunk, ismeretségünk, pénzünk, ráhatásunk. Nehéz felfogni, hogy Isten mindenben jobb, mint mi, és Ő felettünk áll.

Ezt nehéz elfogadnia az önigazolt embernek, hogy van valaki, akinek a fényében a mi cselekedeteink nem elég tiszták. Még akkor sem, ha azt mondja ránk a világ, hogy jó emberek vagyunk.

Sok ember megkeresi azt az Istent, aki engedi, hogy ő azt az életet élje tovább, amelyet addig is, és nem néz szembe a felelősséggel. Az egyik alapvető dolog, ami Istenen keresztül szól hozzánk, az a lelkiismeretünk. Nagyon érdekes, hogy ha valaki olvassa a Bibliát, a lapjain azt írja, ami a lelkiismeretében visszaüt. Istent kell keresni a személyes csendességben, az imádkozásban, és így kell kialakítani egy kapcsolatot Vele. Nekem hatodikos korom óta van Bibliám, jártam református bibliaórákra és olvastam. Amikor Pesten éltem, egy nagyon jó baptista közösségbe kezdtem járni.

Megértettem, hogy milyen bűnök vannak az életemben. De azt, amit én hívőként bűnnek nevezek, a világ csak szokásnak hívja.

Felismertem, hogy bár sok minden van az életemben, mégsem érzékelem a lelki teljességet és azt, hogy a helyemen vagyok. Rájöttem, hogy ha élvezetekkel próbálom megtölteni az életemet, akkor lelkileg kiszáradok. Mert a testet tápláljuk, de a lelket nem annyira, vagy csak látszatból. És felismertem, hogy miben kell változnom, milyen dolgoktól kell megtisztítanom az életemet.”

Fotó: Veres Nándor

Hozzátette, nem ment egyik napról a másikra a változás, de az Úr kegyelme vezette, és mindig olyan emberekkel került kapcsolatba, akik megerősítették. Lépésről lépésre értette meg, hogy mit kellene tennie. „Amint az ember átadja magát Istennek, Ő tényleg beköltözik a szívébe, és elkezdi irányítani gondolataidat, cselekedeteidet. És onnantól kezdve más dolgok lettek fontosak.

Nem az volt a lényeges, hogy megnyerjek egy versenyt és több száz ember tapsoljon, hanem szívügyem lett például, hogy árva gyerekekkel foglalkozzak.

Sok gyülekezet megkeres, református, baptista közösségek, katolikusok, és kérik, meséljem el azt, hogy voltam sikeres és a csúcson voltam valamiben, mégis Istent választom. Hívnak, hogy fiatalokhoz beszéljek. És megnyitja Isten a szívemet, hogy menjek és beszéljek, az időm és a figyelmem egy részét odaadom nekik, és gazdagabb leszek általa.”

Fotó: Veres Nándor

Megerősítette hitét

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy környezete miként fogadta ezt a változást. Elmondta, szerencsés embernek véli magát, mert nincs olyan barátja, ismerőse, akivel ne beszélhetne nyíltan a hitéről.

Először mindenki azt hitte, hogy szektás lettem, a saját családom is, holott csak szokásból jártak templomba, mégis azt mondták, mekkora bűn, hogy elhagytam a vallásomat, pedig én nem hagytam el, hanem megerősítettem a hitemet.

De amikor látták, hogy járok reformátusokhoz is, baptistákhoz is, és néha még katolikus gyülekezetbe is, akkor felfogták, hogy én mindenben benne vagyok, ami Istenről szól. Amióta megtértem, nagyon sok ismerősöm ugyanígy elkezdte keresni Istent. Versenyzők felkészítésével is foglalkozom, és nincs a csapatomban olyan ember, aki ne járt volna velem imaházba vagy ne olvasna Bibliát. Sok embernek tudok bizonyságot tenni a hitemről.

Látják a változást: nem vagyok tökéletes, de nem vagyok már az az énközpontú ember. 

Látják, hogy másképp veszem fel a harcokat, imádsággal és nyugodt hozzáállással. Az elején mindenkinek furcsa volt, de azt látom, hogy mindez jó hatással volt a környezetemre. Próbálom arra használni a viszonylagos ismertségemet, hogy az Ő nevét hirdessem és hogy megvalljam hitemet. Akinek van hite, az ne féljen megvallani. Azt szokták mondani a fiatalok, amikor előadást tartok nekik , hogy »ahogy te beszélsz Istenről, az menő«. Ha jól csináljuk, akkor ezt »menő« lesz mondani.”

Fotó: Veres Nándor

Fotó: Veres Nándor