Szerelmi sokszög, avagy játék a szekrény körül: Heltai Jenő Naftalin című bohózatát vitte színre a nagyváradi Szigligeti Színház

Molnár Judit 2019. január 07., 13:14

Sikeres előadást vitt színre a nagyváradi Szigligeti Színház társulata Novák Eszter rendezésében: Heltai Jenőnek a bonyodalmakat okozó szerelemről szóló bohózatát láthatta és láthatja a közeljövőben a közönség. 

Fergeteges bohózat a szerelemről. Heltai Jenő Naftalin című darabja a nagyváradi társulat előadásában Fotó: Vígh László Miklós/Szigligeti Színház

Tarthatjuk mi magunkat bármennyire nyitottnak, toleránsnak, felvilágosultnak, végső soron értékesebbnek is, mint a 20. század eleji „boldog békeidők” emberei, magánéleti problémáink ugyanolyan helyzeteket kreálhatnak manapság is, mint száztíz évvel ezelőtt, merthogy a szerelem társadalmi viszonyoktól és életkortól függetlenül minden időkben ugyanolyan örömöket és gondokat okoz mindenkinek.

Jó bizonyíték erre Heltai Jenő Naftalin című bohózata, amit a nagyváradi Szigligeti Színház szilveszter este mutatott be, és a hétvégén szintén láthatta a nagyérdemű, a nagy sikernek köszönhetően pedig valószínűleg még tartósan örvendezteti az előadás a közönséget. Nem szándékom filozofálgatni a siker természetrajzán, hisz színházba járó emberek tudják, sok tényező együttes hatásából alakul az ki, nem kizárólag darab-, színész-, rendezőfüggő, nem is csak a néző pillanatnyi hangulata alakítja, hanem mindez együtt, és még sok apró részlet. Tény, hogy Nagyváradon ezek a kisebb-nagyobb alkotóelemek tökéletesen egybeilleszkedtek, hibátlanul összeállt a puzzle, és nem lesz egykönnyen elfújható kártyavárrá.

Röviden megpróbálom áttekinteni az említett összetevőket, hogy világossá tegyem, miért is örülök ennek a rég várt nagyszínpadi élménynek. Kezdődik a darabválasztással: Heltai Jenő nem meggondolatlanul ötletelő, a kísérletezésre bármit ráfogó szerző, hanem a színpad törvényeit jól ismerő színházi ember, a Naftalin pedig

követi az ókori komédiajátszás óta ismert örök helyzeteket, kezdve a titkolózástól a személyek összetévesztéséig, illetve ezeknek a szituációknak a patikamérlegen adagolt mennyiségét,

vagyis semmi üresjárat, fölösleges jövés-menés, túlbeszélés nem keseríti a nézőt. Természetesen mindez nem kizárólag Heltai érdeme, hisz ha akarnak, rendező és színészek közös erővel mondjuk egy Shakespeare-darabot is könnyen elrontanak. Most viszont Novák Eszter rendezése a helyzet magaslatán állt, csakúgy, mint a színészi játék. Bármennyire is szeretném egyik vagy másik alakítást a többi fölé emelni, nem tehetem, ugyanis Szabó Eduárd, Fodor Réka, Sebestyén Hunor, a meghívott vendég Schlanger András, Molnár Júlia, Kiss Csaba, Gajai Ágnes, Trabalka Cecília, Pitz Melinda, Tasnádi-Sáhy Noémi, Hunyadi István és Szotyori József a maga karakterét optimálisan oldotta meg. A rendezői és színészi munka, – olyan előadásokkal szemben, amikor előfordult, hogy a díszlet vagy a jelmez, esetleg mindkettő együtt elvonta a figyelmet az alakításokról, magyarán „lejátszotta” a színészeket, valamint Florina Bellinda Vasilatos díszlet- és jelmezterve belesimult az összképbe, „alájátszott” az egyes jeleneteknek.

Külön kiemelendő a manapság agyonemlegetett, az elítéléstől a mennybemenetelig minősített transzneműség problémájának finom iróniával történő kezelése.

Ez esetben is rendező és színészek egyformán dicsérendők, hisz a különböző időpontokban, más-más okból szekrénybe zárt Laboda Péter (Sebestyén Hunor) és Patkány Etus (Tasnádi-Sáhy Noémi) esetleges transzformálódását túlzások, vásári ripacskodások nélkül úgy oldották meg, mintha a szekrénybeli naftalin hatására történő „átváltozás” végső soron a világ legtermészetesebb dolga volna. Örvendetes, hogy az új esztendőt sikeres kollektív alkotással nyitotta a váradi társulat.