Makkay József 2019. január 07., 09:54

Politikai váltógazdaság román módra

A románságot foglalkoztató kérdést néhányan azért szegezték nekem, mert úgy gondolták, magyar újságíróként tudom, hogy „pártunk” miért nem akarja eltakarítani az útból a PSD-t, hozzájárulva a liberális ellenzék által – élén Klaus Johannis államfővel – ígért, tejjel-mézzel folyó Kánaán kezdetéhez.

Először meghökkentem, de amikor ismeretségi körömből már az ötödik román ember is ezekkel az aggályokkal hozakodott elő, elkezdtem töprengeni, hogy netán az ünnepek táján lemaradtam valami fontos belpolitikai eseményről, és e mioritikus ország szépreményű jövője az én lelkemen is szárad. Hamar kiderült azonban, hogy egyes tévéadók által a nagy ellenzéki reményként eladott bizalmatlansági indítvány sikertelenségét próbálják szokás szerint a magyarság nyakába varrni.

Időbe tellett, amíg román ismerőseimnek elmagyaráztam, hogy egyrészt nem minden erdélyi magyar RMDSZ-pártfogó, másrészt nem az erdélyi magyar politikán múlik, hogy mi történik Romániában. A matematika nagy úr: bárhogy is csűrik-csavarják, a mai kormányzó pártoknak többségük van a törvényhozásban, a szociáldemokrata kormány pedig köszöni szépen, jól van. A nép tudná leváltani, ha akarná.

Másrészt nekem nagyjából mindegy, hogy melyik jelenlegi román párt van hatalmon. Erdélyi magyarként bennünket egyik sem kedvel, elvárásainkat egyik sem teljesíti, sőt azoknak a románoknak az igényeit sem, akik Erdély számára pénzügyi autonómiát kérnek. Innentől fogva egyiknek sem drukkolok, mert egyikben sem bízom.

Még frissen él emlékezetemben Kolozsvár polgármesterének, Emil Bocnak a beszéde a négy erdélyi liberális polgármester által a Nyugati Szövetség néven összehozott együttműködés temesvári bemutatkozásáról, ahol nyugat-európai önkormányzati vezetőkhöz hasonló hévvel szállt síkra a nagyvárosok pénzügyi autonómiája mellett. Újabban az az Emil Boc követel pénzügyi önrendelkezést, akinek jó pár évvel korábbi kormányzása idején tapodtat sem haladt előre a decentralizáció, és aki szintén semmit nem tett a magyarok által három évtizeden át kitartóan követelt helyi autonómia megvalósulásáért. Akkori főnöke, Traian Băsescu államfő úgy fogalmazott, annyi autonómiája lesz Udvarhelynek, mint Caracalnak. De még annyi sem lett.
Nos ha már ezt az ellenzéki társaságot is kipróbálta kormányon az ország, nagy kérdés számomra, hogy ugyanazok az emberek milyen újdonsággal tudnának előhozakodni? Kiegészülve persze az egykori magyarországi Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) „romániai inkarnációjával”, a Mentsétek meg Romániát Szövetséggel, amelynek egyház- és családellenes szólamain kívül nem találkoztam semmiféle épületes elképzeléssel az ország jövőjéről.

Számomra tehát rejtély, miért gondolják úgy a románok, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak kell a tűzből kikaparnunk gesztenyéjüket? Miért a mi felelősségünk az, ha az ország rossz irányba megy? Miért vagyunk hibásak azért, ha politikai ideológiáktól függetlenül az elmúlt harminc esztendő román kormányai tönkreverték az országot, a román politikai elit pedig a közvagyon nagyobb részét ellopva gazdagodott meg. Csodálkozom a román választókon, hogy nem veszik észre: a két politikai tábor – amelyek közül választani akarnak –, nagyjából egy tőről fakad, a pártokban csupán névcsere történt. Amíg az erdélyi románság nem eszmél rá, hogy gazdasági fejlődés és jólét csak regionális pártok révén képzelhető el, amelyek politikusai Erdély valódi problémáit és kihívásait vállalják fel, addig különösebb jelentősége nem lesz, kit „szavaznak be” a bukaresti parlamentbe.

A népi bölcsesség tökéletesen ráillik a mai román politikára: ha elrepül egy légy, jön helyette másik, de az rendszerint sokkal jobban csíp.