Makkay József 2018. december 12., 09:47

Kiiktatnák a gazdák átverését

Magától adódik a kérdés: miért kell a kis- és közepes gazdaságok helyett mamutcégeket finanszírozni közpénzekből, amelyek ha eddig jól működtek, lényegesen könnyebben juthatnak bankhitelhez, mint a mezőgazdasági farmok? Miközben az is köztudott, hogy támogatás nélkül a gazdák esélytelenek piaci körülmények között talpon maradni.

Az ilyen érveket megfogalmazóknak igazuk lehetne egy jól működő agrár- és élelmiszerpiaccal rendelkező országban, ahol a gazdák fő feladata az, hogy a termékeiket előállítsák, miközben a szervezett piac több lehetőséget is biztosít az értékesítésre. Romániában azonban a gazdák termékeinek nincs értékesítésre kialakult piaca. Erre legjobb példa az oltyán dinnyeárusok sorsa, akik rögtönzött sátrakban, tisztálkodási lehetőség nélkül alszanak heteken át az ország nagyvárosaiban, dinnyehegyek tövében, hogy nyáron egy-két lejért tudják értékesíteni a gyümölcs kilóját, mert odahaza a viszonteladók csak 20-30 banit adnak érte. Ha egyáltalán átveszik tőlük. De ugyanez a sorsa a székelyföldi pityókaárusnak vagy az aranyosszéki zöldségter­mesztőnek is. A piacainkat dugig megtöltő viszonteladók abból élnek, hogy a gazdáktól aprópénzért felvásárolják az árut, amin többszörös áron adnak túl, a hasznuk pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a termelőé. Kiss mennyiségű áruról lévén szó, a gazda nem tud jó árat kialkudni, nagyáruházak pedig szóba sem állnak vele. Ezzel a kör be is zárul.

Nyilvánvaló, hogy ez a fajta erdélyi mezőgazdaság felvásárló és értékesítő hálózatok nélkül vakvágány. Erre a szerepkörre a felvásárlási és értékesítési szövetkezet lenne a legjobb megoldás, de ettől a legtöbb gazda annyira fél, mint ördög a tömjénfüsttől. De ha lennének is erre fogékony közösségek, nincs szakember, aki megfelelő tudás birtokában meg tudna szervezni egy-egy ilyen szövetkezetet. Az ehhez szükséges szaktudást egyetlen romániai agrártudományi egyetemen sem lehet elsajátítani, miközben Nyugat-Európában az ilyen képzés évszázados múltra tekint vissza. Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltás után harminc évvel a szövetkezési kedv még mindig minimális nálunk.

Ilyen körülmények között csak egyetlen lehetőség marad: olyan élelmiszer-feldolgozó nagyvállalatokat megtámogatni, amelyek fel tudják vállalni a helyi termékek felvásárlásának, feldolgozásának és értékesítésének a vertikumát. Tejfeldolgozó esetében ez azt jelenti, hogy a vállalat nem Szlovákiából, Magyarországról vagy Ausztriából hoz be több tízezer liter, nagyüzemi körülmények között megtermelt tejet, hanem összegyűjti a környékbeli gazdáktól, ahogyan két-három évtizeddel ezelőtt ez még természetesnek számított. De ugyanez érvényes a húsfeldolgozásra is: a székelyföldi hegyi legelőkön megtermelt kiváló juh- és marhahús ne aprópénzért cseréljen gazdát, hanem a megtámogatott nagyvállalat a leendő profitjának egy részét már a felvásárlási árba forgassa vissza a gazdák számára.

Számtalan negatív statisztikái mellett Románia az uniós tagállamok között abban is élen jár, hogy rekordmennyiségű élelmiszert importál, miközben az ország lehetne az Unió egyik legnagyobb mezőgazdasági exportőre. Ez az abszurd helyzet a rendszerváltás óta egymást követő kormányok sara, amit a jelek szerint Bukarest továbbra sem tud rendezni. Pedig ugyanazt kellene tennie, mint most a magyar kormánynak a három székelyföldi megyében: integrátorokat keresni egy-egy vidék gazdálkodói számára.

Ha a most induló székelyföldi program beválik, csak le kellene koppintani romániai közpénzekből. Nincsenek kételyeim afelől, hogy sikeres lesz. Már csak azért sem, mert Hargita és Kovászna megye az elmúlt években országos viszonylatban a legtöbb földalapú mezőgazdasági támogatást hívta le. Ahol ilyen jól működik a pályázati rendszer, ott érdemes a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra alapozni.