A hit próbája a cselekedet – vannak bátrak, mások mernek

Molnár Melinda 2018. november 26., 13:32

Hitvallásuk, hogy amíg életünk bakelitlemeze forog és az égi lemezgazda, a DJ nem keveri le a dallamot, addig ne a hangszóró recsegésén merengjünk, és ne is azt várjuk, mikor válik használhatatlanná a korong. Tűzzünk ki célokat, és valósítsuk meg azokat!

Fő, hogy a mosoly végig megmaradjon! Fotó: Barabás Ákos

Képzeljen el az Olvasó egy hajdani szolgálólányt, aki élete alkonyán úgy tér vissza falubeli társaival Bukarestbe, hogy a város nevezetességeit is megnézheti. Az elnehezedő lábaknak túl magas a Perkő oldala? Sebaj, összekapaszkodva segítik egymást panorámalátványhoz! Az utazást kedvelők tudják, mit jelent az első útlevél, az első határátlépés. De ha erről egy életen át csak álmodhatott a mezőn, gyárban családjáért dolgozó, majd túl a hetvenen egy szép napon a sóvárogva vágyott Anyaországban találja magát…

Több máréfalvi hajlott korú elmondhatja, az emberfiát nem a sok pénz „ülteti fel” a repülőre. És nem is madárszárnyak kellenek ahhoz, hogy legyőzzék a korral járó nehézkedési erőt. Sikerül, és nem potyognak vénasszonyok az égből!

Egyszer volt…

Amikor az idősödő szülők gyermekei kirepülnek, vagy ha a házastárs égi hazába tér, a fizikai erő fogyása, a lelki nehézségek nyomása elmagányosíthatja a harmadik generáció tagjait. Tíz évvel ezelőtt Máréfalva önkormányzata aggódott a falu öregjeinek lelki egészségéért, és szakmai segítséget kért a Gyulafehérvári Caritastól. Nagy énerőt igényelt az ezüsthajúaktól, hogy levessék az otthonkát és túl a szomszédságon-komaságon kortárs falusfeleikkel kezdjenek – szó szerint – új életet. A csoporttá válást segítette a fiatal helybéli önkéntesek ölelő szeretete, és az is, hogy vezetőjük, a Caritas székelyudvarhelyi családsegítő szolgálatának munkatársa, Bartalis Piroska első gyermekét várta. Így pótnagyis és -dédtatás érzésekkel váltak nagycsaláddá.

A Hunyadiak vajdahunyadi „sasfészke” történelmi és irodalmi emlékeket hív elő Fotó: Gyulafehérvári Caritas archívuma

Nem kellett senkit nógatni, ha egyik-másik nótafa dalra fakadt. Együtt fújták a szépséges egyházi és mulatós énekeket, mint fiatal korukban. Bár munkához szokott kezük rég fogott vékony ecsetet, határtalan volt az örömük az első maguk színezte mécsestartó láttán. Szekérnyi fenyőgallyat dolgoztak fel életük talán első adventi ajtó- és asztali díszéhez. Ha Katalin-bálba hívták a falu népét, kakaskukorékolásig ropták, a fiatalokat is lepipálva szaporázták. Visszahallották a pletykát: amióta a mentálhigiénés csoportba járnak az öregek, nem akarnak meghalni.

Mi legyen a mesezáró?

A szakirányító-váltás sem viselte meg az akkoriban kéttucatnyi tagot számláló kisközösséget. Sándor István (Isu) szociális munkás humorérzéke, lendülete és a helybéli önkéntesek lelkesedése új tervekre ihlette az ezüsthajúakat – ma félszáznál is többen vannak. A kalákákon, fonókon nevelkedetteknek nem kellett közösségépítést tanítani, csak abban kellett erősíteni őket, hogy bízzanak képességeikben és tűzzenek ki elérhető célokat. Hitük szerint

amit igazán szeretnének, azt megáldja Isten.

A kezdet kezdetén Isu egy történetet mondott nekik, amelynek két lehetséges befejezése közül választhatott a csoport. Egy ember talált egy tojást az erdőben, hazavitte, és a kotló alá helyezte. Pár hét után a tyúkanyó szárnyai alatt csirketársaival azonos módon nődögélt az erdei fióka. Csibeként kapirgált, csipogott, s ha elszállt fölöttük egy ragadozó madár, ő is fedezékbe rohant. A szomszéd felfigyelt a különleges kakaskára, látván, hogy a jövevény nem háziszárnyas, hanem sasfi. Néha elkérte, és egy magaslatról röptette. A tyúkudvarba visszatérő sasfióka elmesélte a tojóknak, hogy mit látott a magasból, milyen érzés repülni. Egyik-másik tyúk utánozni akarván próbálgatta saját szárnyait…

Vallják: húsz évre elegendő élményt szereztek a budapesti úton Fotó: Gyulafehérvári Caritas archívuma

A történet egyik lehetséges vége, hogy a sas a baromfiudvarban maradt, úgy halt meg, mint egy tyúk. A másik befejezés szerint a magasságot, igazi életterét választotta.

Tíz év után elmondható, hogy a sas sorsával azonosuló szépkorúak melyik végkifejletet választották. Nem a pletykapadon várják a nyugdíjjal havi egyszer érkező postást, se ágyban, párnák közt a valamikor biztosan elérkező véget. Bakancslistát állítottak össze, és kinek-kinek az álmát együtt, szerre megvalósítják.

Nehézségek, sikerélmények

Olyat nem hallott tőlük Isu, hogy nem akarják vagy nem tudják. Azt igen, hogy valami drága, de rögtön hozzátették: ennyit már megspóroltak rá. Távolabbi célok előtt elvégeztettek kisebb műtéteket, például szürkehályog-eltávolítást. Másikuk új személyi kártyát csináltatott vagy fogászati kezelést végeztetett. A tettre kész csapat céljaihoz nem volt nehéz „támogatókat” találni. Ha annyi is a havi jövedelme, mint egy budapesti repülőjegy ára, Bukarestben dolgozó unokája kipótolta a néninek. Diákkorában Ágnes mama zöldségeladásból származó pénzecskéjével segítette, amit nem felejtett el az unoka.

Imre bácsi nem sokkal a budapesti repülőút előtt még kómában volt. Felgyógyulása után betegség miatt megüresedett egy hely – nem habozott.

Soha nem a kirándulásra fordítottak hangsúlyt, hanem a folyamatra, amíg odaértek. A hajókázni vágyó csoporttársaival szállhatott sétahajóra. Másik néni nem cselédként járhatott Bukarestben. Látták a parlamentet, ott ebédeltek, ahol a törvényhozók. Bejárták a régi utcákat is.

A perkői élmény feledtette az erőfeszítést Fotó: Gyulafehérvári Caritas archívuma

Néhány éve egyszerre sokan gyászoltak a csoportból, és tagtársuk elvesztésén is keseregtek. Hogy ne telepedjen rá a gyász a közösség lelkületére és osztozzanak a fájdalomban is, szaksegítséggel dolgozták fel a veszteséget. Az egyszerre megrázó és felemelő nap megélőjeként elmondhatom: egy nagyböjti délutánon együtt sírtunk, imádkoztunk és beszélgettünk. A keresztúti ájtatosságra hívó harangszóra egyszerre mozdultak: vinni akarták Jézus keresztjéhez a maguk fájdalmát.

Falufessön

Szépen énekelnek, átörökítik a hagyományokat, ám másfajta értéket is teremtettek – túl a hetvenen, nyolcvanon. Néhányan statisztálási lehetőséget kaptak a Falufessön című, Simó Ibolya által rendezett kisjátékfilmben. Smink, éjszakai, nappali forgatások – végtelen élménysor. Amikor pedig elkészült a film, szabadtéri éjszakai vetítésen falustársaikkal együtt nézték meg a kultúrotthon melletti parkban.

{A}

Azt is elmesélik, hogy a repülésnél, hosszú autóbuszos utazásnál, éjszakázásnál nehezebb akadály a bizonytalanul mozgók számára például a mozgólépcső. Ilyenkor van szükségük a fiatal Caritas-önkéntesek karnyújtására. Ha már túljutottak egy-egy leküzdhetetlennek vélt akadályon, kisimulnak a ráncaik, és szívből nevetnek korábbi félelmeiken. Legyen szó a Tropicariumban tett látogatásról, a segesvári vár óratornyának magasáról vagy a telegondolás hegymenetről. Szállóige köztük, amit egyik néni a repülőúton mondott: „Meg vagyunk állva. De jó nagy hó van!”

Járt utat a járatlanért...

Kéthetente találkoznak, tanulnak, tapasztalnak, beszélgetnek. Lett egy negyedik lába is életasztaluknak – az otthon, a napi feladatok és a templom mellett. Tudják, hogy „a járt utat a járatlanért el ne hagyd” mondás ismételgetése gátja is lehet a személyes fejlődésnek.

Nyergestetőn: „ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek” Fotó: Gyulafehérvári Caritas archívuma

Nem a biztos véget kell várni azzal a legyintéssel, hogy „úgyis meghalunk”. Az a nap csak egy lesz a sokból, abból a sok gazdagítóból, amelyet meg- és átéltünk. Isten mondja meg az időpontot, hogy „most születsz”, és majd azt is, hogy „most jöhetsz”. Az utolsó napra várni egy életen át? Az úgyis eljön, a többivel kell jól sáfárkodnunk. A tízéves jubileumon ki-ki választhatott egyet a mézeskalácsok közül. Felirataik:

Ha esik az eső, keress szivárványt, ha sötét van, keress csillagokat!

A másfél éve megözvegyült Anna nénit lányai is arra biztatják, hogy ne maradjon ki semmiből, menjen el minden rendezvényre. Ő pedig egy-két asszonytársával összefogva nagyobb alkalmaikra ruháskosárnyi tejfölös lepényt süt, s ha úgy szól a kérés, naponta kétszer is bedagaszt egy-egy kemencényi kenyértésztát.

Máréfalvi tejfölös lepény

Ha Budapestre mentek, nemcsak egy fővárost láttak benne, hanem egy nagyon fontos, nemzeti identitást erősítő csomópontot. Kisbaconban mint Elek apó unokái ültek le szobra mellé, de úgy is mint akik meséin már felneveltek két generációt. Tartoznak valahova, hasznosaknak és tettekre képeseknek érzik magukat.

Udvarhelyszéken napjainkban tíz településen van szépkorúaknak létrehozott mentálhigiénés csoport. Évenkénti közös báljukon több százan ropják együtt, mert egyre több falunak fontos, hogy az öregek ne gyógyszerre, hanem élményekre költsenek.

A máréfalvi mint első Caritas-idősklub nem öregedett el, mert mindig jönnek friss nyugdíjasok, akiknek a rangidősek átadhatják a csoportértékeket. Példaképek a később kezdőknek. Mi a titkuk? Isunak meggyőződése, hogy akárcsak a páratlan máréfalvi tejfölös lepény, ez a közösség is „orcájuk verejtékének” eredménye – falujuk határának terményeivel, gyógynövényeivel, a havasok illatával. Legfőképpen pedig hitük a titok nyitja: mindenhez van erejük, amihez Isten egészséget és lehetőséget ad.